– Nem rossz kezdés. Mindig virággal indítasz?
– Hacsak lehet. (Vagány mosoly.)
– Szóval csajozós vagy.
– Nem, csak jólnevelt. Azazhogy… Dehogyisnem. De csak akkor, ha épp nem élek egy komoly kapcsolatban. Most már másfél éve tart a szerelem.
– Üzened a rajongóidnak?
– Igen. Meg azt is, hogy mindenkivel szívesen beszélgetek, aki jó fej, és kedvesen becserkész. A telefonálgató kislányoktól azonban megőrülök.
– Csak nem zavar a népszerűség?
– Dehogy! Nagyon is élvezem. Úgy bánnak velünk, mint a hollywoodi sztárokkal. Úton-útfélen megállítanak, örülnek, hogy látnak. A Balatonon egy család elrohant a nagymamánál nyaraló kisfiúért, mert a gyerek állítólag depressziós lett, miután Kertész Gézát leszúrták a Barátok közt-ben. De hallottam felnőttekről is, akik az utolsó epizód után körbetelefonálták az ismerőseiket, hogy most mi lesz?
– Nem. De amíg egy kvízjátékban arra a kérdésre, ki írta a Tanár úr, kérem!-et?, azt feleli a betelefonáló, hogy a tanár, addig én semmin nem csodálkozom.
– Szerinted mitől olyan népszerű a sorozat?
– Több oka van. Egyrészt mindennap vetítik, méghozzá fő műsoridőben. Másrészt profi stáb dolgozik rajta, kiváló forgatókönyvírókkal, jól kitalált karakterekkel. Kalamár Tamás producer vasmarokkal tartja kezében a szálakat, rendkívül fegyelmezett munka folyik. Ezt én nagyon csípem.
– Sok művész azt mondja, hogy nem vágyik ilyenfajta sikerre.
– Én mindig erre vágytam. Nem értek egyet azzal, hogy a siker és a pénz kizárja a művészi értékeket. Nagyon is tudnak egymással szimbiózisban működni, sőt, erősíthetik egymást. Lehet, hogy egy gimnazista srác pont azért fog bemenni a színházba, hogy ott két méterről megcsodálhassa a “sztárt”. Aztán megfogja, mondjuk, egy Spiró-darab, és legközelebb az egész osztályt magával hozza. Ahogy meg is történt a Budapesti Kamaraszínházban, ahol játszom.
– Profi televíziósnak számítasz, már a “Szomszédok”-ban is játszottál.
– Azonkívül még egy csomó tévéjátékban és filmben. Ezért vagyok lépéselőnyben. Ami a dolog “kivagyi” részét illeti, már rég elintéztem magamban.
– Belefutottam a lehetőségbe. Szó szerint. A Liszt Ferenc téren sétáltam, és éppen azon gondolkodtam, hogy valamit rosszul csinálhatok, mert az első színházi évadomat háromszázezer forint adóssággal zártam. Akkor ütköztem bele Kalamár Tamásba. Rögtön felismert, és megkérdezte, miért nem megyek el egy válogatásra. Hát elmentem. Éppen volt egy rám szabott karakter.
– Géza egyszer már eltűnt a képernyőről néhány hónapra. Ezalatt te reggeli műsort vezettél egy kereskedelmi rádiónál. Most miért kellett leszúrni?
– Előfordul, hogy a színész magánélete beleszól a forgatókönyvbe. A nyáron még nem tudtam, hogy visszatérek-e a Barátok közt-be. De mire ezt az interjút olvassák, már minden eldől.