Biztos, hogy igaza van a férjének abban, hogy ha nem is minden, de sok minden meg fog oldódni magától, én is remélem, hogy Bori jó tanuló lesz, mégse gondolnám, hogy “túlszorongja” a dolgot. Igen, van igazság abban, amivel a szomszédok és a játszótéri ismerősök ijesztgetik: sok iskolában nagyon nagy az első osztályban is a – teljesen értelmetlen – tempó.
Nem tudom pontosan, hogy miért, sok iskolában úgy gondolják, hogy az elsősöknek karácsonyra olvasniuk és írniuk kell. (Vannak még buzgóbb iskolák, melyek azt hirdetik magukról, hogy már novemberre, netán októberre (!) megtanítják a gyerekeket írni-olvasni.) Holott ez teljesen értelmetlen – és mondhatnám: törvénytelen – célkitűzés, hiszen az első két osztályt egységnek kell tekinteni ebből a szempontból is. A lányok ebben az életkorban általában fejlettebbek, mint a fiúk, és sokkal nagyobb az alkalmazkodóképességük (amiért viszont pszichoszomatikus betegségekkel fizetnek).
Nagyok a gyerekek közti egyéni különbségek. Tényleg van olyan, aki úgy jön az iskolába, hogy ír, olvas, és van, aki csak a második év végére tanulna meg stabilan írni-olvasni, és nem azért, mintha rosszabb képességű volna az előzőnél. Ebben az életkorban még három hónapnyi eltérést elég pontosan lehet regisztrálni, és mivel egy első osztályban zömmel olyan gyerekek ülnek, akik tavaly június elseje és az idei május harmincegyedike között töltötték be a hatodik életévüket (és még vannak, nem is kis számban náluk idősebbek is) ezért azt mondhatjuk, hogy a gyerekek 4-5-6 lépcsőfokban különböznek egymástól természetes fejlettségükben is. Ki gondolhat arra, hogy ez a sokféle gyerek mind egyszerre tanul meg írni és olvasni?
Ezekben az alapozásokban minden siettetés árt! Felmérésekből tudjuk, hogy ezek a gyorsan olvasni-írni megtanuló gyerekek bizony a későbbiekben nem tudnak értő módon olvasni.
Az első osztályban a gyerekeknek még sok mozgásra volna szükségük – jelentős részben, napi négy-öt órában (!) a szabad levegőn –, sok mesét kellene hallgatniuk, játszaniuk kellene, énekelniük, zenélniük – zenére mozogniuk –, festeniük kellene, és mindezt örömmel, nem félve a hibázástól, a folytonos szigorú korrekcióktól.
Egy elsőstől az volna elvárható, hogy természetes kíváncsiságát, ami ilyenkor újra erőteljesebbé válik – bevigye az iskolába, kérdezzen és tudjon figyelni a rövid, képszerű, konkrét neki szóló válaszra. Napközi után tilos volna még otthon is tanulni, és a napköziben vagy otthon sem szabadna, hogy húsz percnél hosszabb idő terhelje házi feladattal a gyereket, az iskolában töltött órák után.
Ami pedig a szépírást illeti: van, aki szépen ír (elsősorban lányok), van, aki kézfejének életkorával járó éretlensége vagy más testi-lelki okok miatt csúnyán. De ha arra kényszerítjük a gyerekeket, hogy kicsiben írjanak, ahelyett, hogy óriásiban formálhatnák kezdetben betűiket, akkor még csúnyábban és nagyon sokan rettenetesen kínlódva fognak írni.
Én nem járatnám különórára elsős gyerekemet – majd talán harmadiktól, és akkor is csak egyre. Viszont: igen, ha lehet, hazahoznám, hazahoznánk, délben, ez egyértelműen jobb lenne neki, mint ha napközis.
Ami pedig a segítséget illeti: jó lenne elérni, hogy már a kis elsősnek is meglegyen a maga külön asztalkája, sarka, ahol dolgozhat, lehetőleg önállóan és egyedül, úgy azonban, hogy a közelben ott van valamelyik szülő, és ha ő kéri, segít neki.