Anya elment…

Dr. Vekerdy Tamás | 2002. Szeptember 04.
Kisunokám, Andriska, harmadik évét töltötte be februárban. Most már lassan egy éve lesz, hogy itthagyta az anyja. Régebben még néha-néha beszélt róla, hogy "anya hol van?", "anya elment...", "anya munkában van..."




Az elmúlt év október-novemberében még idelátogatott egy pár órára, s amikor indult, Andriska vigasztalhatatlanul sírt, ordított. Azután is még délutánonként sírva fakadt egy darabig, és semmivel sem tudtuk elterelni, semmivel sem tudtunk a kedvében járni.

Most már ritkábban jön szóba az anyja, ha fényképen látja, felismeri, hogy: “Ez anya!” Naponta sokszor kérdi tőlem: “Mama szeretsz?” És ugyanígy az apját is. Játszik, és közben ideszól nekem, vagy az apjának: “Szeretsz?” Most még bölcsődés, rendes gyerek, elég könnyen beilleszkedett. Kérdésem az, hogy mit tegyek, mit tegyünk, ha újból megjelenik az anyja? Mi a helyes nevelési eljárás ilyenkor? Én látni se akarom, de ha mégis megérkezik, mit tegyek, hogy ne szenvedjen a gyerek? Fájó szívvel kérdezem mindezt, és hogy én magamban mennyire sajnálom azért, hogy így itt tudta hagyni az anyja, ezt biztos megérzi rajtam.
Exit mobile version