Szívfájdalma: együttérzés a gyerekkel, s az ő számára erőt adó, hogy szomorúságában – veszteségében, ennek átélésében – nincs egyedül.
Leveléből az derül ki, hogy Andriska a maga fiának kisfia, és hogy legalábbis maguk hárman együtt laknak, együtt élnek. Ez a gyerek számára most szerencsés helyzet a szerencsétlenségben.
Valahányszor a mama szóba kerül – ha Andriska szóba hozza –, beszélni kell róla, válaszolni kell Andris kérdéseire. Ne higgye Andris azt, hogy az anyja munkában van, hogy majd visszajön (biztos, hogy már úgyse hiszi), tudjon róla, hogy igen, anya elment… Elment, mert sokat veszekedtek apával, elment, mert megismert valakit, és vele akar élni – nem tudom, mi a valóság, de a valóságnak megfelelően kell egyszerűen és röviden válaszolni.
Igaza van: ilyenkor, a tapasztalatok szerint “fenyeget” az anya véletlenszerű, váratlan felbukkanása, különösen, ha valami változás áll be az ő élethelyzetében. Abban is igaza van, hogy ez a felbukkanás, majd – feltehetőleg – az újraeltűnés (esetleg csak hosszabb-rövidebb idő után!) megviselheti a gyereket. Mégse tanácsolnám, hogy az anyát “tiltsuk el” valamilyen módon a gyerektől, hogy próbáljunk kitérni a vele való találkozás elől. Ha a gyereknek ilyen az anyja, de mégis kötődik, vagy legalábbis kötődött hozzá érzelmileg (amit sírása és kétségbeesése jelzett), akkor ezzel az anyával kell valamiféle kapcsolatban állnia (de persze, csak olyanban, amilyen az ő fejlődését nem veszélyezteti). Vannak fájdalmak az életben – mondhatnám: sorsszerű fájdalmak –, amelyektől a gyereket nem lehet megmenteni.
Andris egyébként – helyesen és jól gazdálkodva érzelmeivel – maguk felé fordította azt az érzelmet is, amelyet régebben anyja felé fordított, és mint “szeretsz?”-kérdései jelzik, maguktól várja rá a viszonzást, amely számára érzelmi biztonságot ad.
Helyes, hogy láthat olyan fényképeket, melyeken az anyja is ott van; nem kell, hogy elfelejtse.
Később lehet, hogy Andris elhallgat, nem kérdez, és nem beszél többé az anyjáról. (Különösen, ha az anya hosszú időre, netán évekre eltűnik.)
Az volna a jó, ha az anya személye ekkor sem lenne tabu, ha lehetne róla beszélni, beszélgetni, akár azt a fájdalmat is kinyilvánítva, amelyet Andris apjának okozott az anya távozásával, vagy annak a csalódásnak hangot adva, amelyet maga, amelyet a nagymamai szív érez.
De arra ilyenkor is vigyázni kellene, hogy az anya (az elhagyó) iránti dühünket – ha van – és ellenszenvünket ne öntsük a gyerekre, hiszen az a tény, hogy az elment anya az ő anyja, soha nem fog megváltozni.