– Hogyhogy engedte fotózni a gyereket?
– Összesen két esetben fordult elő. Az első a születése után, amikor valami kényszerességből úgy éreztem, meg kell mutassam, hogy nem háromfejű, és nyolckarú gyerekem született, hanem egy teljesen szabványos kislány. A második pedig ez a bizonyos címlap, amikor némi baráti nógatásra belementem. Gondoltam: na, ez az egy még egyszer belefér, aztán soha többé!
– A gyereket szeretné óvni?
– Hát nem is a riportereket! Nem szeretném, ha amiatt, mert színészek a szülei, különlegesnek érezné magát, vagy másként viszonyulna hozzá a többi gyerek… Tanulja meg, hogy saját magáért kell helytállnia az életben. Így is előfordul, hogy mondják a társai: láttuk tegnap az anyukádat a tévében…
– Éppen ezért mondhatná, hogy ha már úgysem lehet megúszni, akkor vegye a gyerek ezt, így természetesnek…
– Nem mondhatnám, és ne vegye! A többi stimmel…
– Arra nem gondol, hogy az ön lénye, önmagában is annyira intenzív, hogy, ha akarja, ha nem, mindenképpen nyomasztóan fog hatni. Függetlenül attól, hogy címlapon lesz-e, vagy sem…?
– Tévedés! Ha ismerné Rozit, tudná, hogy ő erősebb személyiség, mint én. A kérdés csak az lehet, hogy én mi módon tudnám magamat kivonni az ő hatása alól.
– Akarja?
– Nem. Elképesztő egy csaj! Amikor először rámnézett, már huncutul hunyorgott. Hirtelen nagyon boldog lettem. Nem elveszett gyerek! Van humora!
– Biztos, hogy ez annyira fontos?
– Biztos. Humor nélkül nem is tudom, miként bírnám elviselni ezt az életnek nevezett marhaságot. A humor eddig minden bajon átsegített…
– …amelyekbe talán soha nem sodródik bele, ha nincs humora… Mondja, nem irigyli azokat, akiknek nincs szükségük humorra? Akik kellő önhittséggel, magabiztossággal, fontosságtudattal képesek élni?
– Nem. Még csak irigyelni sem tudom ezeket, annyira távol állnak tőlem. De miért mondom el ezt magának? Rám sem figyel!
(A csudába! Lebuktam. Illetve nagyon is ráfigyelek, nem is tudnék nem ráfigyelni, amikor annyira erőteljes a jelenléte. Olyan szenvedéllyel magyaráz, olyan hevesek a gesztusai, hangsúlyai, olyan vibráló az arca, olyan átható a tekintete! Amit most észrevehetett, hogy a szemeit bámulom. Fantasztikus! A bal tágra nyílt, gyermeki, vigyorgó, a jobb összevont, rezignált, vizsgáló. Mintha – minimum – két különböző ember lenne. Akkor valójában melyik ő? Ez vagy az? Melyik az igazi? Egyik sem? Mind a kettő? Vagy valahol másutt rejlik a lényeg? Igyekszem elmagyarázni neki, kivágni magamat azzal, hogy ha nem is rá, de a szemeire figyeltem. Kíváncsi vagyok, miként reagál rá, de csak kis talányos fintor jelenik meg az arcán. Meg egy halvány mosoly a szája szélén. Végképp zavarba jövök.)
– Tudja, hogy nagyon erősen hat?
– Nem tudom. De, kérem, terjessze! Hogy mások is tudjanak róla!
– Szerintem tudják.
– Szerintem nem…
– De hogy lehet ez? Szép, izgalmas, vonzó…
– Persze, persze, persze… Ilyeneket szoktak mondani, csak, tudja, az igazság az, hogy engem ez így rohadtul nem érdekel. Nem tudok mit kezdeni vele… Soha nem akartam szép lenni, legfeljebb időnként tetszeni valakiknek. Pech, hogy ritkán sikerült…
– Szerintem ez így nem igaz. Inkább félhettek magától…
– Olyan félelmetes vagyok??? Szegő úr…!
– Most például kifejezetten. De az olyan hölgyektől szoktak tartani, akik azt sugallják, hogy nagyon sikeresek, magabiztosak, fölényesek…
– Én???? Ugyan! Legfeljebb magabiztossággal igyekszem leplezni sebezhetőségemet, görcsösségemet.
– Pedig nekem mindig annyira imponált a vagánysága…
– Ugyan! Nem vagyok vagány, csak időnként provokálom a sorsot. Hogy kompenzáljam eredendő gyávaságomat. Ezért akartam kiskoromban légtornász lenni. Később orvos. Ezeken a pályákon van komoly tét. Ezért szeretek most is télen jeges úton autót vezetni. Izgatnak az éles, vagy-vagy helyzetek. Amikor dönteni kell. Egész életem egyik alapproblémája egy mélységes önbizalomhiányból fakadó szüntelen bizonyítási kényszer. Féktelen szabadságvágy, és mindenre rátelepedő kontroll egyszerre. Szenvedély és fegyelem. Zabolátlanság és rendre törekvés.
– Kinek akar bizonyítani?
– Ez az, amit szintén nem tudok.
– Zavarja?
– Persze. Mint minden olyan dolog az életben, amelynek nem tudom az okát, miértjét. Amely zavar abban, hogy jól dönthessek.
– Hisz abban, hogy racionálisan dönthetünk? Hogy gondolkodással van beleszólásunk a sorsunk alakulásába, alakításába?
– Igen. Ez fontos számomra. Emlékszem, tizenvalahány évesen voltam először Párizsban. Egyik este nagynénémmel egy olyan helyen jöttünk keresztül, ahol egy csomó gyönyörű lány állt. Mondtam is, hogy ennyi szép lányt még soha nem láttam együtt! Mire ő azt válaszolta, hogy most sem, hiszen ezek itt mind fiúk! Iszonyatos csalódottságot éreztem. Hogy becsaptak. Mert szeretném hinni, hogy a világ olyan, amilyen valójában. Hogy léteznek kategóriák, amelyek támpontot adnak. Van férfi és nő. Hideg és meleg. Jó és rossz. Tisztesség és erkölcstelenség. És ezek között igenis dönthetünk, választhatunk.
– …nem lehet, hogy a szenvedélyeink, félelmeink, vágyaink döntenek…?
– Szerintem pedig a döntés felelősségét vállalnunk kell.
– Elnézést, ha csúnya dolgot mondok, de nemrégiben találkoztunk, és nagyon elkeseredett volt, amikor tipródott…
– Igen. Így volt. Belekerültem egy olyan szituációba, amikor csak fájdalmas és még fájdalmasabb lehetőség között választhattam. És nem ez volt a baj, hanem hogy elkezdtem rosszul működni. Illetve egyáltalán nem kezdtem el működni. Teljesen passzívvá váltam. Fülemet-farkamat behúzva vártam, hogy majdcsak megoldódik, eldől valahogy. Nem a döntés súlya volt rémisztő számomra, hanem az állapot. Hogy tehetetlen vagyok.
– Most már tudja, mit kell tennie?
– Nem. De legalább teszek. Legalább próbálkozom. Legalább csinálok valamit. Esélyt adok, hogy a dolgok akár jól alakuljanak. És ez már közelítően olyasmi, mint amilyen én vagyok. Ha közben sokat is rágódok, ha tele is vagyok bizonytalansággal, de legalább küzdök. Ezért mondtam, hogy nem volt szerencsés, hogy most, ebben a helyzetben beszélgettünk. Ezt nem lehet megírni. De hol a cikk?
Ez az, amit már nem tudok én se. Hol a cikk, tényleg?