Kijön az értesítés, behívják “előfelvételi beszélgetésre”. A jól informált szülő tudja, hogy e beszélgetés kemény felvételit jelent, ezért szendvicsekkel, üdítővel megpakolva várja az aulában, autóban a rövid szünetekre kijövő gyermekét. 6 óra írásbeli, 6 óra szóbeli, 6 óra nyelvi szintfelmérő. A gyerek holtsápadt, izzad, remeg a keze. Sikerült! Jelentkezhet az előkészítőre. A rossznyelvek szerint előnyt élveznek azok a gyerekek, akik a fizetett képzésen részt vesznek. Heti 2 alkalom, lehetőleg úgy időzítve, hogy az általános iskolából az utolsó percben ér oda. Buszon, utcán elmajszol valamit, este hétre ér haza.
Közben az iskolában is kell teljesíteni, jóindulatú pedagógusok folyamatos stresszelése közben (“…miből gondolod, hogy felvesznek, ha ilyen rosszul teljesítesz az általánosban?”). Vége az előkészítőnek. Már csak azokat hívják be felvételizni, akiket a kurzus alatt megfelelőnek találtak. A fiam megkapta a lehetőséget. Újra: 6 óra írásbeli, 6 óra szóbeli, 6 óra nyelvi szintfelmérő, 2 óra személyiségteszt, az általános műveltség felmérése. Majd a felszabadult öröm: felvették! Benne lehet az elit csapatban, nyaralhat, pihenhet, sportolhat. Az első év féléves eredménye 4,5-ről 3,7-re esett vissza. A gyerek reggel hatkor indul, ha nincs nulladik (!) óra. Van olyan nap, hogy nulladik óra és nyolcadik óra is van. Átlagosan négy és öt körül ér haza.
A szülői értekezleten csupa lehajtott fejű, kétségbeesett szülő üldögél, hallgatva az osztályfőnök szózuhatagát. Lusták, rendetlenek, nem figyelnek, nem írnak leckét, hiányoznak. Ebben az iskolában ilyen gyerekeknek nem sok babér terem. Keressük fel a szaktanárokat, kérjünk segítséget, hogyan javíthatók az eredmények. A beszélgetés eredménye: tanulni, tanulni. Minden tanár tárgyanként minimum háromnegyed-egy órában határozza meg a másnapra való felkészülést. Szerintük csak így érhető el javulás. Számoljunk csak! Ha aznap 7 órája volt, és ötkor hazaért. Mondjuk egy óra elmegy étkezéssel, tisztálkodással, kutyasétáltatással stb. Ha gyorsan és kicsit kevesebb ideig tanul, mint ahogy azt minden tanár javasolja, mondjuk csak 7 x 30 percig az is 3,5 óra. Ha minden megy, mint a karikacsapás, és szünetet sem tart, fél tízkor állhat fel az asztaltól. Vacsora, fürdés, elájul.
Nincs sport, nincs tévé, nincsenek barátok. Hajnalban kel. Ráadásul kamasz, szeretne moziba, buliba menni, tetszik neki egy kislány is. (Pedagógus szemmel ez nem normális dolog, mert elvonja a serdülő figyelmét az egyetlen fontos és létező dologtól, a tanulástól.) Az osztály 35 fővel indult, év végére 31 gyerek maradt. Első félévben 27 (!!!) bukás volt. Ennyi lusta, hülye gyerek a földön nincs. Az elitképzőről beszélünk, nem a fogyatékosok iskolájáról. A gyerek fáradt, kiábrándult, önbecsülése a nullával egyenlő. Nem bukott meg, de nem büszke a 2,9-es átlagára. Immáron 2 magántanár foglalkozik vele hetente 2-2 alkalommal. Dicsérem, buzdítom, segítek neki mindenben, de úgy érzem, hogy mindez kevés. A többi szülő ugyanilyen szimptómákról számol be. Egyre több a lógás, annyi a sikertelenség, hogy a gyerekeknek már bejárni sincs kedvük.
Valami nagyon nagy hiba lehet az oktatási rendszerben. Gyerekek, munka, család, háztartás mellett diplomáztam, és nem mondom, hogy könnyen, de közel sem ennyi energiával sikerült ezt elérni, mint a bukást vagy a 2,9-es átlagot a mostani középiskolásoknak. Statisztikák szerint tragikusan romlik a középiskolások érdemjegyeinek átlaga. Nem kellene ezt a helyzetet netán felülvizsgálni? Mi lesz ennek a vége? Mit tanácsol?