Marsi Anikó

Bus István | 2002. Szeptember 18.
Marsi Anikó megérkezik. Bemutatkozunk, beszélgetünk, majd kérdezni kezd, és középhosszú interjút készít velem. Most ez szakmai fogás, és akkor ezzel akar elbizonytalanítani, vagy éppen oldani akarja a hangulatot, vagy...?




Vagy egyszerűen minden és mindenki érdekli. Műsoron kívül is. A boldog gyerekkoromat már ismeri, én pedig visszakérdezek.

– Van azért egy fekete folt ebben a történetben – komorodik el egy picit. – Hatéves voltam, amikor az édesapám meghalt. Nem fogtam föl, hogy mi történt, pedig soha nem hazudtak nekem, nem mesélték azt, hogy “édesapád elaludt”, “majd egyszer hazajön”. Megmondták, hogy nem fogok többet találkozni vele. Ezen azért egy hatéves gyerek is elgondolkodik, de nem hiszem, hogy érti a tragédia lényegét. Tizenévesen, kamaszkoromban kezdtem fölfogni…

Mindezeken túl, nekem nagyon-nagyon jó volt gyereknek lenni. Hárman voltunk nők a családban – az anyukám, a nővérem, aki négy és fél évvel idősebb nálam, és én. A mama mindent megpróbált előteremteni, amire szükség lehetett. Azt hiszem, nem volt könnyű dolga, és tényleg nem értem, hogy tudta megcsinálni ezt az én drága anyukám… Mindenünk megvolt, igaz, ő varrta a ruháinkat, és én nagyon sokat örököltem a nővéremtől, de ez igazából nem számított. Mindig volt dinnye az asztalon nyáron, mindig volt vajas kenyér meg krumplileves.





 – Szereplős gyerek voltál?

– Én voltam a jó tanuló-jó sportoló-nagyszájú Anikóka, akinek mindig ott kellett lennie az élvonalban. Iskolai rendezvényeken viszont nem szerettem kiállni szavalni, de ha problémás ügyek adódtak, akkor keményen küzdöttem azért, hogy hallassam a hangom.

– Mi akartál lenni?
– Minden. Nyolcadikban az egyik osztálytársam apukája azt tanácsolta: “Kislányom, ha ennyire nem tudod, mi akarsz lenni, akkor legyél újságíró!” Aztán ezt elmeséltem odahaza, de anyukám nem lett felhőtlenül boldog, mi több, én sem vettem komolyan, de látod, ilyen a sors. A Színművészeti Főiskola tévés rendező szakára is csak buliból jelentkeztem.

– Abszolút nem is vonzott a képernyő?
– Elsős főiskolásként meg voltam győződve arról, hogy rendező leszek, vagy ott maradok tanítani. De rövid időn belül bebizonyították a tanáraim, hogy képernyőfüggővé kell válnom. Ilyenné “tett” a főiskola. Persze, nemcsak engem, hanem mind a tíz embert, akik ebbe az osztályba jártunk. Ha körülnézünk a médiában, ez egész jól sikerült. Akiket a leginkább ismerhetnek: Jáksó László képernyőn van, Batiz András, Holló Márta és Máté Kriszta szintén. Kolosi Péter már nincs – viszont ő az RTL Klub programigazgatója. És a többiek is mind-mind felelős beosztásban dolgoznak, különböző televízióknál.





– Mitől lett sikeres mindenki?

– Nagyon jó tanáraink voltak. Olyan komoly képzést kaptunk, amilyen a mai napig keveseknek adatik meg. Vannak utánunk következő osztályok, de mivel mi voltunk az elsők, talán a tanárok is sokkal nagyobb lelkesedéssel fogtak neki a négy évnek. Mi pedig annyira komolyan vettük a főiskolát, hogy reggeltől estig bent voltunk, gyakran még hétvégenként is egymást nyúztuk. A második évben pedig már senki sem tudta elképzelni, hogy ne a televízió legyen az élete. Épp akkor, amikor a diplomámat megkaptam, indultak a kereskedelmi csatornák. Ez hatalmas mázli volt.
Exit mobile version