Esetem a vidám motorossal

Schäffer Erzsébet | 2002. Október 09.
A vidám motoros minden reggel fél hatkor, kel és hat tizenötkor már tolja is kifelé járgányát a kertkapun. Ha több nem, az már ennyibõl is kiderül, hogy a vidám motoros a koránkelõk nemzetségébe tartozik, ott is a világgal békességben élõk rendjét szaporítja.




A kapu csapódására mindig utána nézek, remélve, hogy visszafordul a bukósisakja alól. De soha nem fordul vissza. Kitolja a motort a járdára, hátrahajol, benyúlva a kerítésen a kapu kallantyúját zárásra lendíti, aztán átteszi a lábát a nyergen és berúgja a szerkezetet. Halk, elegáns pöfékelés hallatszik, a kis japán dugattyúk olajozottan töfögnek, alig hallani a hangjukat. Hol van már a Pannóniák, a Cetkák, az Emzék férfias baritonja! Hol a valahai tejmester lemezvillás ősöreg Csepelje, amiről a vidám motoros kacagtató történeteket tud mesélni.

Nemkülönben a tejmesterről, aki annak idején, hol az említett gerincsorvasztó Csepelen, hol egy hasonló, rugózás nélküli Jáván verte fel a hegyek mögé bújt, hallgatag zempléni falvak csöndjét. Emlék már mindez. Elcsitult emlék a hirtelen kiabáló, nyomában gyorsan elkönnyesedő valahai tejmester is. Tőle, nem mástól örökölhette a vidám motoros a kétkerekű járgányok iránti olthatatlan vonzalmát.

Pöfög hát a kis Suzuki, hangja, mint gyerekkorunk spiritusszal hajtott motorcsónakjai a fehér zománclavórban. Elpöfög a hátán ma is a vidám motoros. Piros dzsekijében, szemén lilakeretes szitakötőnapszemüveg, torka gézsállal jól bebugyolálva. Így vág neki reggelente a világnak.
Mondom neki egyszer.

– Te vidám motoros, nem lenne jó legalább néha, kényelmesen, hétkor ébredni. Egyszer-egyszer.
Rám néz, mutatja mind a harminckét fogát.
– Elpuhulnánk.

Ezt mondja, és már itt sincs. Milyen gyors jószág a napkeletieknek ez a kis decens járműve.
Aznap, emlékszem nyárvége volt, hosszú árnyékot vetettek már a melegsárga sugarak, teszek-veszek, söpröm az asztalról a fokhagymahéjat, amikor csöng a telefon.

– Leálltam. Itt vagyok a Gázgyárnál. Biztos beköpte a gyertyát. Valamit szereltem múltkor, minden ott maradt a sufniban. El tudnád hozni a gyertyakulcsot?
– Tíz perc és ott vagyok.
– Megismered?
– Mit?
– A gyertyakulcsot. Egy kis hatszögletű cső.
– Megkeresem, nyugalom. Jövök.

Szeretem az ilyen feladatokat. Átlátni, megtervezni, megoldani. Megyek a sufniba, az asztal tele szerszámmal. Gyertyakulcs. Hatszögletű kis cső. Te jó Isten, hogy fogom én ezt megtalálni! Felrémlik, hogy felnyalábolok mindent. Aztán leteszek róla. Inkább segítséget hívok. Hol egy férfiember? Neki elég rávetni a halomra egy pillantást…
Végigjárom a házat. A szomszédok vagy alszanak, vagy már elmentek. Kinézek a kapu elé. Lassan, andalogva egyetlen árva férfi jön végig az egész utcán. Állok elszántan.

– Megismeri a gyertyakulcsot? – kérdezem. Néz kíváncsian, a szeme nem árul el semmit. Gyanakvón figyelem a hátizsákját és a kerek szemüvegét.
– Remélem, megismerem.
A sufniban nem olyan határozott, mint szeretném. De kiválaszt egy kis csövet. Meg még egyet. Biztonság okából mind a kettőt elviszem. Meg még vagy hat, szerintem szóbajöhető eszközt.

A Gázgyárhoz vezető sarkon a vidám motoros már könyékig olajos. Nézi a rakományom. Kiemeli a gyertyakulcsot.

– Ügyes vagy – mondja és már guggol a gyertyájához.
– Ez meg nyolcszögletű – mutatok a gyertyakulcsra.
Nem válaszol. Elmerül a műveletben. Nekidőlök egy fatörzsnek. Hány éve figyelem a vidám motorost, ahogy részekre bontja, apró tennivalókra, percekre, pillanatokra az életet. Hány éve nézem, ahogy rálát így a részekből az egészre. Hány éve irigylem és szeretem azért, hogy teljesek és végtelenek a pillanatai, mint most is, amikor a világ nem több számára, mint egy beköpött motorgyertya, amit ki kell cserélni…
Exit mobile version