Ugye, önök is tapasztalták már, hogy anyák és lányok kapcsolatának az a különös varázsa, hogy egyszerre vágyunk teljes odaadásra és tökéletes függetlenségre.
Úgy “rendeztetett be” a mi gyarló emberi világunk, hogy a jó anya-lány kapcsolat egy életre felvértezhet minket a külvilág bántásaival szemben, a rossz anya-lány viszony pedig (tartósan) sérülékennyé tehet. Miért fogalmazok ilyen kategorikusan? Mert “előző” életemben – gyermekvédelemben dolgozó tanárként –, majd újságíróként is tapasztaltam, hogy másodpercek alatt kiderül egy problémás gyerekről vagy egy kétségbeesett riportalanyról, hogy milyen a kapcsolata az édesanyjával. Eszembe jut egy állami gondozott kislány, aki olyan szívbe markoló fogalmazást írt a gyönyörű mamájáról – akit bántanak, üldöznek, aki “kimentené” őt a nevelőotthonból, ha nem lennének körülötte gonosz emberek –, hogy a tanárnőjének könnybe lábadt a szeme.
– Ez a kislány soha-soha nem találkozott az anyjával, mert otthagyta őt a kórházban! – mondta a tanárnő, és tehetetlenül széttárta a karját. Igen, az anya: hatalom (is)! Pusztíthat, és építhet. Erőt adhat, és kétségbeesésbe kergethet.
| Nagy Anna és Huszárik Kata |
Amikor a lányunk pici (és kiszolgáltatott), amikor azért aggódunk, hogy egyen eleget, és ne takarózzon ki éjszaka, olyan egyszerűnek látszik minden. Akkor az anya arca, hangja, érintése, testmelege a minden. A világ! Bármilyen kétségbeesetten bömböl egy pár hónapos emberke, ha az édesanyja magához öleli, és mond valamit a titokzatos “baba-mama nyelven”, a kicsi megnyugszik. Csakhogy ez a paradicsomi boldogság nem tart örökké. Jön az óvoda, az iskola, a kicsi idegenekkel barátkozik, és a felhőtlen kapcsolatba beszivárog a külvilág. A kislány alakul, formálódik, új magatartásformákat ismer meg, közben akaratlanul is összeveti édesanyját másokkal.
– Ma már harmadikos a lányom, de én még most sem emésztettem meg, hogy egy óvónőjét és az elsős tanító nénijét istenként csodálta – meséli egy fiatal kolléganőm. – A óvó nénit a szépségéért, a tanítónőt az okosságáért. “Nézd, milyen gyönyörű az Anikó néni haja! Én is ilyet szeretnék” – szajkózta a lányom, aki sűrű, fekete fürtöket örökölt tőlem, közben rajongva leste az óvónő Barbie-babás, egyébként ritka, platinaszőke kóchaját. Hááát… Azt a vitát se fogom elfelejteni, amikor a hatévesen zokogva magyarázta, hogy a mondat végére nem kell pont. Nem hitt a diplomás szüleinek! Ő csak akkor tette ki a pontot, amikor Margit néni rászólt…
Egy húszéves lány csinos, titkárnő-mamája mosolyogva vallja be, hogy a gyereke elragadtatva bújt hozzá óvodás korában – “anya, te vagy a legszebb” –, de bizony nem őt, hanem a nagymamát vette komolyan.
– Képzeld el, féltékeny voltam a saját anyámra! – teszi hozzá zavart nevetéssel. – Pedig nagy szükségem volt a segítségére, akkoriban váltam el az első férjemtől, ő vitte a lányomat kiállításokra, moziba, állatkertbe, én meg hajtottam a pénzt. Mégis… Ma már tudom, hogy ostobaság volt. Kettejük csodálatos kapcsolatából értettem meg, hogy a gyerekem nem a tulajdonom. Hogy másokra is szüksége van! Korán ért ez az élmény, de nem baj. Valószínűleg ezért vészeltem át zökkenőmentesen a lányom kamaszkorát.
Ki a jobb nő?
| Szűcs Enikő és édesanyja |
Mindez kiválthatja, hogy az anya egy idő után leértékeli önmagát: rosszul nevelte a gyerekét. Ennek elkerülésére talán az a legfontosabb, hogy már az első rivalizáló jelek feltűnésekor az anya tisztázza magában, mit érez. Hogy tudatosítsa: a lánya rivalizálása törvényszerű, ettől ő nem kevesebb, nem rossz anya! Ne értékelje le önmagát!