Az én férjem konszolidált úrifiú. Mindig mindent időben csinált, mindig a szülei kedvére tett, úgy sportolt, tanult, udvarolt, ahogy az anyukája elvárta tőle. Szerinte az ő családja a tökély, a csúcs…
Én nem “csúcs-családban” nőttem fel, anyu nevelt egyedül, mert apám lelépett. Mégis diplomás lettem én is. Ráadásul engem jobban neveltek, mert én teljesen őszinte vagyok, miközben a férjem nem egyszerűen zárkózott, hanem álszent.
Bizony előfordult, hogy épp veszekedtünk, amikor vendégek érkeztek, és én elmondtam a barátainknak, hogy miért balhéztunk. Kivel legyünk őszinték? Ő persze, szégyellte magát, ilyesmit nem illik kiteregetni. Szerinte csak szavakkal lehet hazudni, szerintem pedig a viselkedésünkkel is. Szóval annyira idegesít a férjem másfél évi házasság után, hogy már a barátnőm is figyelmeztetett, ne beszéljek mindig róla, és ne szidjam örökké! Mondja, Ildikó, bennem van a hiba?
Válasz:
Nincs nálam a bölcsek köve, nem is szoktam kőkemény tanácsokat adni – “válj el, hagyd el, menekülj!” –, most mégis leszögezem: nem szabad egymás családjait méricskélni, hasonlítgatni, netán versenyeztetni. Ez nem visz sehová.
Továbbá kérdezem: Az esküvőjük előtt is ilyen kritikus volt a férjével és a családjával? Ennyire bosszantotta a “konszolidált úrifiú”? Nem hiszem, hogy a párja már fél év alatt új ember lett. Tapasztalatom szerint mi, nők, hajlamosak vagyunk arra, hogy a biztonságban megváltozzunk: az együttjárás idején kedves, elfogadó lány hirtelen kritikussá válik, rosszabb esetben sárkánybőrbe bújik…(Ha ez önre nem érvényes, akkor bocsánatot kérek!) Abban viszont egyetértünk, hogy nemcsak szavakkal, hanem viselkedéssel is lehet hazudni! Hajaj! Ám gyorsan hozzáteszem: képtelenség szabad utat engedni az érzelmeinknek.
Képzelje el, mi volna, ha az őszinteség nevében szépen odaállnánk bárki elé, és határozottan közölnénk vele: utállak… Bizony, vannak keretek, viselkedésbeli szabályok, amelyeket be kell tartanunk, bár nem könnyű megtalálni a helyes arányokat. Ha rossz a kedvünk, nem érdemes eljátszani, hogy lebegünk a boldogságtól, ha valakit nem kedvelünk, felesleges vele elhitetni, hogy rajongunk érte.
A barátaink? Velük más a helyzet. Ők azért a barátok, mert őszinték lehetünk egymással. Nem az életünk (személyiségünk) égi mását “tálaljuk fel nekik”, hanem a valódit. Azt írja, hogy állandóan a férjéről beszél a barátnőjének. Könyörgök, ne vele beszéljen! Inkább a párjával! Neki mondja el, mi zavarja, mi idegesíti. (Szerintem önök most az “amíg összeszoknak”-korszakot élik, amelyen elég nehéz átvergődni… De ha őszinték egymással – nem csak az idegenekkel! –, akkor biztosan túlélik.) Ehhez kívánok sok sikert!