Kihívás? Állok elébe!

Fejős Éva | 2002. November 06.
Nincs két egyforma nõ. Belátom, nem egészen forradalmi ez a felfedezés, de ebbõl a különbözõségbõl adódik, hogy néha az egészen magától értetõdõ dolgokat tartjuk életünk nagy kihívásának, máskor viszont olyasmit, amit többen õrültségnek gondolnak.




Az bizonyos, hogy nekünk, nőknek ezernyi kihívásnak kell megfelelnünk. A legtöbbször önmagunkon, a hozzáállásunkon múlik, hogy képesek vagyunk-e elérni a célunkat.

Régebben bizonyára furcsán néztek volna azokra a nőkre, akik hegycsúcsokat akartak meghódítani, állatokat védelmeztek, vagy abban látták az érvényesülés titkát, hogy képesek-e lefogyni néhány kilót, s valószínűleg azt is furcsállták volna, ha valaki előbb szakmai karriert akart volna befutni, és csak sikerei csúcsán tűnődött volna el azon, hogy ideje lenne családot alapítani. Mára viszont szinte természetes, hogy mi, nők egyre több területen igyekszünk helyt állni – és egyre többször vesszük sikeresen az akadályokat.


Skóciában nem lett volna boldog


– A legnagyobb kihívás és kérdés számomra sokáig az volt, hogy mikor váljak anyává – meséli Csepregi Éva. Az énekesnő már a Neoton sikerkorszakában is babára vágyott, de már harmincöt fölött járt, amikor eldöntötte, nem halogat tovább. – Zeneszerzőnk, a skót származású Bob Heatley volt a társam. Jól működött a kapcsolatunk, de nem tudtam, miként alakulhat a jövőnk családdal… Abba a korba értem, amikor döntést kellett hoznom: akarok-e egyáltalán gyereket.







Csepregi Éva énekesnő és fia, Dávid
Teherbe estem, és tudtam, vagy most vállalom, vagy soha… Elmondtam Bobnak, hogy gyermeket várok, és ha részt szeretne venni a fölnevelésében, boldog leszek – de ha nem, akkor is megtartom. Igent mondott. Bob azt szerette volna, ha az ő hazájában adok életet a gyermekünknek, én pedig itt éreztem biztonságban magam. Dávid három hónapos volt, amikor elutaztunk Skóciába. Bob nem akarta, hogy folytassam az éneklést, kért, költözzem végleg hozzá, de én színpad, éneklés nélkül nem tudtam elképzelni az életemet.

Néhány hónapot maradtunk nála, majd hazajöttem a fiammal – és végleg itthon maradtunk. Úgy éreztem, nem tudok lemondani Magyarországról, a családomról, a barátaimról, a pályámról… Dilemmát okozott, elszakíthatom-e Dávidot az apjától, nem akartam önző lenni, mégis ezt a döntést hoztam. A fiam továbbra is tartja a kapcsolatot az apukájával, már tízéves, és boldog a gyerekkora. Így, utólag biztosan tudom, jól döntöttem, amikor nem Skóciát választottam…
Exit mobile version