Biztos alapok
Rubint Réka aerobikedző
– Hat éve, érettségi után költöztem Jászberényből Budapestre – mondja Rubint Réka aerobic-edző. – A Gyógypedagógiai Főiskolán kezdtem tanulni, de mivel nem kaptam kollégiumi helyet, albérletbe kellett költöznöm. Egy darabig fizették a szüleim, de egyre inkább úgy éreztem, hogy illene már a saját lábamra állnom.
Erre jó alkalmat teremtett, hogy a kollégiumban – ahová az eredményeim miatt fél év múlva beköltözhettem – aerobic-edzéseket tartottam. Először becsületkassza volt, később egységesen ötven forintot fizettek a lányok óránként. Aztán a kollégium utcájában egy pince-teremben is elkezdtem órákat adni, nemsokára pedig Budapest legjobb helyén dolgozhattam. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy egyszerre vagy öt helyen dolgozom, és napi öt órát tartok az ajánlott egy-kettő helyett.
A karrierem harmadik évére, húszéves koromra borzasztóan elfáradtam. Egy este pedig, a sötét lépcsőházban, egy hosszú nap végén rosszul léptem, elestem és bevertem a fejem. Másnap tértem magamhoz a kórházban, ahonnét hamarosan elengedtek, mondván, agyrázkódásom van. A borzasztó fejfájás azonban nem csillapodott, és hamarosan kiderült: koponyaalapi törést szenvedtem. Egy hónapig feküdtem lehúzott redőnyök mögött, teljes csendben, mert mind a fény, mind a zajok iszonyú fejfájást okoztak. Bevérzett a szaglóhámom, és a mai napig nem érzek illatokat.
Egy hónap múlva viszont titokban már órákat tartottam, igaz, visszavettem a gyilkos tempóból. De azt nem tudtam volna elviselni, hogy továbbra is más segítségére és a szüleim pénztárcájára szoruljak. Mostanában újra teljes erőbedobással dolgozom, sőt – mivel a főiskolán süket és vak gyerekekkel foglalkoztam –, megint elvállaltam, hogy vak gyerekeknek tartok aerobic-órákat. És van egy tanítványom, akit a paraolimpiára edzek – benne lesz a magyar csörgőlabda-válogatottban.
“Átalakult a testem, s közben a lelkem is”
Pál Katalin fogyókúra után
Pál Kati hosszú éveken át tipikus “női” problémától szenvedett: súlytöbblete volt, amelytől sehogyan sem tudott megszabadulni, pedig kipróbált már mindenféle fogyókúrát.
– A második gyerekem születése után diétáztam, naponta jártam tornázni, mégis kudarcot vallottam – meséli. – Egyre rosszabbul éreztem magam a bőrömben, az önbizalmam a nullán volt… Aztán kipróbáltam az akupunktúrát. A kezelés során nem esett nehezemre a diéta, s egy hónap alatt négy kilót leadtam. Már rég befejeződött a kezelés, én tovább tornáztam, figyeltem magamra, és egyre látványosabb lett az eredmény. Lassan átalakult a testem, s közben a lelkem is. Már nem szenvedtem az éhségtől, mégis lementek a fölösleges kilók.
Másfél év alatt húsz kilótól szabadultam meg, és tovább is fogyhatnék, de már nem akarok, mert végre jól érzem magam a bőrömben. Életemben először felszabadult lettem, elmúltak azok a gátlásaim, amelyekkel gyerekkorom óta küszködtem az alkatom miatt, és az emberek végre a csinos nőt látják bennem. Elmentem a kereskedelembe dolgozni, holott korábban úgy gondoltam, csak otthoni munkát vállalnék, mert nem akartam, hogy lássák, hogy nézek ki…
Kati csak legyint, amikor mások azt mondják, nem a külső számít, csak a belső értékek. Hallotta ő már ezt sokszor, próbálta is vigasztalni magát korábban, amikor még nyolcvanhét kilót nyomott – de akkor is nagyon-nagyon vágyott rá, hogy az emberek ne csak a belső tulajdonságait, hanem a megjelenését is csodálják.
– Azt mondják, minden kövér emberben ott dörömböl egy sovány, hogy engedjék ki! Nos, én szerencsére ki tudtam engedni – mosolyog. – Azóta sokkal bátrabb, magabiztosabb vagyok, és azt hiszem, ez az egyik út a sikerhez. Korábban mindig visszatartott a súlyom mindentől, bátortalan, bizonytalan voltam. Szerencsére ez már a múlté. A munkahelyemen nemrég előléptettek, és bátran igent mondok minden olyan feladatra, amely elől régen biztosan megfutamodtam volna.
A hegyeket már meghódította
– A hegyen mások a kihívások, mint tengerszinten – vallja Bradács Ági, a legeredményesebb magyar hegymászónő, magassági rekorder. – Minél magasabbra mész, annál inkább kizsigereled a szervezetedet, a kérdés az, mennyit bírsz el. Nem a hegyet kell legyőzni, hanem a saját gyengeségemet, ez az igazi kihívás. A hegyen fázom, fáradt vagyok, nem kapok levegőt, de ha tartok egy pihenőt, körbenézek, a látvány kárpótol. Közben van időm gondolkodni, máshogy látom a világot, a problémákat.
– Mi most a legnagyobb kihívás az életedben?
– Több is van. A legfontosabb a munkakeresés: a természetvédelemben szeretnék elhelyezkedni, de nincs diplomám, ezért ez most elég kilátástalannak tűnik. Az álláskeresésben is, mint a hegymászásban, ki kell tűzni a célt, aztán el kell kezdeni dolgozni a megvalósításon. Eddig külön volt a tengerszinti világom és a hegymászás, most igyekszem összekötni a kettőt, hogy az itthoni életem is teljes legyen, ez is nagy kihívás. Néhány éven belül szeretnék megállapodni, gyerekeket, családot. Számomra ez most fontosabb, mint a hegyek.
– A napi nehézségek legyőzését mennyire segíti a tudat, hogy elérted a hétezer-nyolcszáz méteres magasságot, amit csak kevesen?
– Van, amikor párhuzamba állítom egy egyszerű kihívással, ha ezt meg tudtam csinálni, azt miért ne tudnám. Tízévesen az volt az álmom, hogy lássam a Mount Everestet. Sokáig úgy tűnt, nem sikerülhet. Végül nemcsak láttam, de voltam rajta kétszer is, igaz, csak hétezer-nyolcszáz méterig jutottam. Ezt eleinte kudarcként éltem meg, most már, egy év távlatából látom, hogy így is szép teljesítmény volt, csak a pont nem került föl az i-re. Tavaly ebben a magasságban részt vettem a táborépítésben, öt évvel korábban ugyanott csak beestem a sátorba, ez nagy különbség. Azt hiszem, nagyon közel vagyok a maximumhoz, amit ki tudok hozni magamból, vagy már el is értem azt. Pár éven belül szeretném megpróbálni a nyolcezer méteres magasságot, de azt hiszem, az Everestre már nem megyek fel.
Élsz, és ez a te diadalod!
| Kazda Tünde gyógyultan |
– Leukémiás vagyok? – ezt a kérdést hat évvel ezelőtt, egy októberi délutánon tette fel az orvosnak az akkor huszonkét éves Kazda Tünde. Nem tudta, hogyan jutott eszébe ez a kérdés, hiszen szinte semmit sem hallott erről a betegségről.
Igenlő választ kapott.
– A gyógyítás egyedüli lehetősége a csontvelő-átültetés – mondta az orvos, és amikor Tünde megkérdezte, enélkül mennyi ideje van hátra, azt a választ kapta: körülbelül öt év.
– Az első gondolatom az volt, hogy el kell válnom, végrendeletet kell írnom, és anyura kell bíznom a fiamat – mondja, és mosolyog. Mindvégig, amíg beszélgetünk, hihetetlen derű árad belőle.
Tündit – mivel a rokonai közül senki sem volt alkalmas donor – föltették a nemzetközi várólistára, de két év eltelt, és nem találtak számára donort. Később kiderült, hogy lehetőség lenne arra, hogy Tünde saját őssejtjeit átültessék.
– A levett sejteket egy géppel megtisztítják a daganatos sejtektől, majd kemoterápia és sugárkezelés után ezt adják vissza – magyarázza.
A beavatkozás során két hónapot töltött a sterilszobában, csak sterilizált ételeket ehetett, pelenkával mosakodhatott, fogat nem moshatott, látogatót nem fogadhatott… Egyik barátja, amikor megtudta, hogy a lány szobája a Gellért-hegyre néz, egy téli reggelen felmászott a Szabadság-szobor talapzatára, onnan hívta fel, hogy Tündi láthassa őt, és a fagyos hidegben fél órát beszélgettek, hogy erőt öntsön belé…
– A beavatkozás után kezdtem kétségbe esni, féltem, mi jöhet még, ha rosszabbra fordul az állapotom… Mert az intézetben sorra haltak meg mellettem a barátaim.
Ez a módszer sem segített, hamarosan romlani kezdtek Tünde leletei.
– Anyu vitt volna természetgyógyászhoz, de nem mentem, mert nem hittem benne, csak abban, hogy majd az orvosok meggyógyítanak. Igazi “emberorvosaim” voltak, fantasztikusak, talán barátaimnak is nevezhetem őket…
Amikor Tünde már majdnem feladta a reményt, megkérdezték tőle, részt venne-e egy olyan gyógyszer kipróbálásában, amely akkor még csak kísérleti stádiumban volt Magyarországban. A lány beleegyezett, és a javulás szinte rögtön jelentkezett: csaknem egy éve, amióta a gyógyszert szedi, negatívak a leletei.
– Szerintem a betegségem azért jött, hogy kiderüljön, mennyire igaz barátaim vannak, akik sosem hagynak cserben, és hogy olyan emberekkel lehessek együtt, akik mindig szeretetet adnak. Azért néha nem könnyű: nem dolgozhatom, tizenötezer forint a nyugdíjam, és nem adhatom meg a gyerekemnek azt az indulást, amit szerettem volna. Anyu nélkül nem is tudom, hol lennék…
Tombol bennem a tudásvágy, tanulni akarok, egyetemre, főiskolára menni. Ha nem lett volna a betegség, talán már diplomás lennék. Még beteg voltam, amikor megszereztem a középfokú nyelvvizsgát angolból, most a felsőfokút szeretném. És vágyom valakire, egy társra, aki nekem is megfelel, és aki elfogad úgy, hogy a betegségem miatt már nem szülhetek gyereket, és aki nem fél a fölém tornyosuló felhőtől. Nehéz, mert tiszta szívvel nem tudok belemenni semmi olyanba, mint egy egészséges ember. Mert mi van ha…? Tudom, hogy nem jön vissza a betegség, de ez a ha azért mindig ott van… Néha úgy érzem, teljesen elfecséreltem az elmúlt hat évet. Itt vagyok huszonnyolc évesen, és mit értem el? Semmit!
– Ezt hallani sem szeretem – szól közbe csöndesen Tündi édesanyja. – Semmit sem értél el? Dehogyisnem. Hiszen élsz, és ez a te diadalod!
Éjjel-nappal készenlétben
Hatalmas terepjáróból pattan ki, finoman hímzett hosszú ruhában. Kezében papírok. – A múlt héten egy étteremben két engedély nélküli leopárdbőr faldíszt foglaltunk le. A tulajdonos nem volt túl boldog, fenyegetőzött, megpróbálta kilopni a bőrt az étteremből, majd elmenekülni, de végül nem tudott mit tenni – mondja dr. Rodics Katalin. Több mint tíz éve küzd az illegális állatkereskedelem ellen, harcol azért a harmincötezer kihalófélben lévő fajért, amelynek egyedeit egyesek házikedvencként, kellő szakértelem nélkül halálra ítélik. Harcol a bűnszövetkezetekkel, amelyek gyakran egyszerre árulják a kábítószert és például a ritka, élőhelyéről idecsempészett, horribilis összegekért eladható amazonpapagájt.
Egyszer a Margitszigetre érkezett egy ukrán delfin-show. Ám spóroltak a víz sózásán, úgy gondolták, jó lesz a delfineknek csapvízben is. Két példány már itt elpusztult. A másik kettőt sürgősen normális körülmények közé kellett juttatni. Két lehetőség állt Katalin előtt: visszavinni őket természetes élőhelyükre, vagy egy izraeli delfináriumba, ahol segítették volna az autista gyerekek fejlődését. Mivel a fekete-tengeri delfinek a kipusztulás szélén állnak, a faj szempontjait szem előtt tartva, hazaküldte őket. Sajnos, mivel a zűrzavaros ukrajnai viszonyok miatt sorsuk ellenőrizhetetlenné vált, az egyik delfin elpusztult, a másikat újra eladták. Ez az eset azóta is sokszor eszébe jut, hogyan kellett volna inkább…
Katalin szó szerint hazaviszi a munkáját. Ha éjjel kettőkor cseng a telefon, nincs mese, indul. Ha érkezik ezerkétszáz kirgiz teknős, és nincs hova tenni, akkor el kell helyezni őket a pincében. Amikor kicsik voltak a gyerekek, az esti mese volt az egyetlen, amit minden körülmények között elmondott nekik… Katalin a gyerekei miatt folyamatosan lelkiismeret-furdalással küzd, de reméli, az a jó példa, az a természetvédő- és életszemlélet, amit tőle kaptak, felér néhány elmaradt meleg vacsorával.
Hölgyválasz – a kihívásokra
“Ettől a mindent átható NŐ-imádattól vezéreltetve indítottam el Hölgyválasz című televíziós műsoromat is, amely a közönség kegyeinek köszönhetően három és fél évig meghatározta az életemet, és eközben roppant sokat tanulhattam „nőül”. Ha a műsor előtti években omnipotens férfilelkem négy fölét kapott volna e tananyagból önismeretem fokmérőjén, ma a sokkal szerényebb három-alával is megelégszem, mert közben meg kellett tanulnom, hogy a NŐ meg- és kiismerése olyan, mint a világutazás. Minél több helyre jutsz el, annál reménytelenebbnek tűnik, hogy egyszer majd elmondhatod: mindent láttál.”
(Részlet Ernyey Béla Hölgyválaszaim, avagy akasztják a hóhért? című könyvéből, amelyet az Édesvíz Kiadó jelentetett meg.)