Délutáni félhomály nehezedett a kávézóra. Hidegséget érzett, nemcsak kívül, hanem belül, a lelkében is. Tudhatta volna, hiszen figyelmeztették a barátnői: az internetes ismerkedés inkább veszélyeket és csalódást tartogat, semmint nagy egymásra találásokat. De ő, a nagyokos, azt hitte, hogy majd megmutatja.
Most itt ült, lassan egy órája, szemtől szemben Ezüst Sassal, akivel már hónapok óta üzeneteket váltott a világhálón, s kiderült róla, hogy imádja az angol nyelvű krimiket, éppen úgy, mint ő, emellett még Babitsról és József Attiláról is tudott egyet s mást, ugyanakkor tisztában volt vele, kiféle-miféle Bridget Jones, sőt, amikor cégvezetői feladataitól szabadulni akart, verseket írogatott. Bármit meg lehetett vele beszélni. Megírhatta neki, amikor csalódott, mert a főnökei nem léptették elő marketingvezetőnek, hanem külső embert hoztak a feladatra; kiírhatta magából a nagyanyja betegsége miatt érzett fájdalmát; elmesélhette, hogyan szökött meg a kutyája; s ujjongó üzenetet továbbíthatott neki, amikor Bessy, a spániel két nap múlva hazatalált.
Igazi jó barátjának érezte, az elmúlt időben már közelebb állt hozzá, mint bárki más. Mennyivel jobb volt ábrándozni róla, mint itt ülni vele! András feltűnően jóképű srác. Ez tagadhatatlan. Itt be is fejezte magában az erényei felsorolását. Legalábbis a személyes tapasztalatai alapján. Iszonyú csalódásnak élte meg, hogy ilyen előzmények után mégsem volt közös témájuk, nem érezte azt a varázst, amelyet a tapogatózó levelezéskor, és nem is értette, mit keres itt.
– Írtál ma? – nézett rá végül. Ez egy kapaszkodó kérdés. Hátha megváltozik valami bennem, ha a verseiről mesél, gondolta.
– Pontosan mire gondolsz?
– Hát, versre… Kétsorosra, talán… – nézett rá lemondóan.
– Nem. Nem írok mostanában, sokat dolgozom.
– Én is – mondta hirtelen, és kiitta a maradék kávét. Keserű volt. – Mennem kell, mert várnak bent, a cégnél…
Amikor a fiú eltűnt a látómezejéből, még sétált a bevásárlóközpontban, és valami belülről érkező, sürgető késztetésből őrült tempóban vásárolgatni kezdett: mintás harisnyát, leértékelt szandált, világoskék topot… Azt sem bánta volna, ha teljesen lenullázza a bankszámláját. Ki kellett élnie a gyilkos vágyat, amelyet Ezüst Sas iránt érzett.
Mire végzett, már valóban megölte magában ezt a szépen induló kapcsolatot.
Mintha a fiú két személyiségű lett volna: az internetes ismerkedéskor érzékeny lelkű, lenyűgöző humorú, tájékozott srác – személyesen ezekből semmi sem jött át. Talán csak gátlásos, próbálta menteni önmaga előtt. Aztán rájött, hogy amit érez, arra nincs mentség: Ezüst Sas egyszerűen antipatikus volt. És ettől kezdve nem érdemes több gondolatot vesztegetni rá.
– Hopp, leejtette! – a könyvesbolt előtt állt, amikor megszólalt mellette valaki, és a kezébe nyomta a földre csúszott szatyrot.
– Köszönöm – mondta, rá sem nézve az illetőre, és belépett az üzletbe. Márait lapozgatott. Nem azért, mert felkapott volt, hanem mert most nagyon illett a hangulatához.
– Öngyilkos lett – informálta Márairól az előbb hallott hang.
– Tudom – vetette oda. Mit akar ez tőlem?, bosszankodott, aztán belemélyedt a könyvbe.
– Ez is izgalmas – tolakodott megint az aurájába az illető. – John Sandford. Angolul.
Ekkor már felnézett. Megtermett, klasszikus értelemben nem túl szép arcú, fiatal férfi állt előtte várakozón, és egy könyvet nyújtott felé. Igen, Sandford. Ez kell most. Könnyed, izgalmas, olvasmány. Elvette a felkínált kötetet.
– Meghívhatom egy kávéra?
– Köszönöm… – Nem!, akarta mondani, de belülről egy hang határozottan azt súgta: Igen! – Hát… Igen.
A pincérnő furcsállva nézett rá. Biztosan azt gondolja, hogy társkereső hirdetést adtam fel, és itt fogadom a jelentkezőket, fojtott el egy mosolyt. Jeges teát kért. Csak akkor figyelt fel arra, hogy tulajdonképpen egy vadidegennel társalog folyamatosan, és még jól is érzi magát, amikor már a harmadik jeges teát is megitta.
És akkor beugrott. Ezüst Sas, ő az! De miért? Mi volt az a vicc a másikkal? Nem leplezte le. Sötétedett már, amikor elváltak. Telefonszámot cseréltek, és a fiú a kocsijáig kísérte.
Amint hazaért, bekapcsolta a számítógépet, bejelentkezett a fórumon, és bebillentyűzte Ezüst Sasnak: MIÉRT?
Hamarosan megcsörrent a telefonja.
– Azért, mert nem akartam, hogy összetörjem benned a képet… rólam – szólt bele a fiú, akitől csak nemrégiben vált el. – Azt gondoltam, csalódás ér, ha meglátod, hogy túlsúlyos vagyok, meg hogy nézek ki… Elküldtem magam helyett a barátomat. Ő aztán igazi szívtipró.
– Hm…
– Szépen kirúgtad, beszéltem vele utána. Ott néztelek benneteket, a kávézó sarkából. Aztán nem bírtam ki, hogy ne szólítsalak meg. Leromboltam az illúzióidat?
– Nem.
– Sőt, jót is tettem! – kuncogott a fiú. – Megállítottam a vásárlási őrületedet. És jól lefagyasztottalak a sok jeges teával.
– Igen – válaszolt, és érezte, a jégkockák ellenére felengedett a fagy a lelkében.