– Jegyet, pénztárcát eltenni, hölgyem!
A gondoskodó rendőr fölhúzott szemöldöke magasra szökik, amikor kitépem magam a kezéből, és erőim végső megfeszítésével elérem a vonat utolsó ajtaját. Füttyszó, tárcsalengetés, kalauz biztató mosolya. Fölszállok. Remeg a lábam, de fölöttébb elégedett vagyok.
Odabent a pénteki vonatok megszokott képe, teli kupék, zsúfolt folyosók, áporodott levegő. Az utolsó kocsiban még a peronon is ülnek. Előrébb nyomakszom, benézek a fülkékbe, hátha akad hely. De ahogy az már lenni szokott, a bent ülők vagy esznek, vagy olvasnak, vagy üveges szemmel merednek maguk elé.
Az egyik kupéban – az ablak mellett fiatal nő ölében egészen pici baba –, mintha hézagosan ülnének.
– Van itt még szabad hely?
Egy idős úr bólint, maga mellé mutat. Beoldalazok. Fölpakolok a fejem fölé. Leülök. Szétnézek.
Ismerik a szemrevételezés pillanatait. Az első benyomás. Ilyenkor még mindennek előtte vagyunk…
Szemben, a középkorú házaspáron átsiklik a tekintetem. Mozdulatlanok, mereven előre néznek. Mintha évtizedek óta néznének így szótlanul. Meleg sportcipőik felső kötését megbontották, válluk összeér. A férfi szomszédja, egy orr- és fülkarikás fiú most veszi le a bőrdzsekijét, földobja a szemközti csomagtartóba, nem figyel senkire, belemélyed a sportújságjába. Mellettem főiskolai jegyzetet olvas egy rövid hajú, pulóveres, szőke lány. Jobbomon az idős úr olvas, föl se néz a könyvéből.
Az ablaknál fiatal mamájával a kisbaba. Legfeljebb három-négy hónapos lehet. Ő az egyetlen élénk, mozgó lény a fülkében. Mozog a kis keze, lába, forgatja a fejét, hol az ablak felé fordul, hol visszanéz, hogy aztán azonnal elkapja a tekintetét megint másfelé. Kék a szeme, lenszínű a pár szál haj a fején. Ha megnyikkan, anyja cumit dug a szájába, szívja egy ideig rendületlenül. A baba gondozott, a mama is rendes öltözetű, de látszik, hogy nem a Rózsadombról jöttek.
A kicsi most már nyugtalan. Anyja hol a karjára veszi, hol az ölébe fekteti, simogatja a hasát, leveszi a fölső réklijét. De semmi se jó. Nyekeregve sírdogál. Nem is csodálom.
A kupéban száraz, porszagú meleg. Mintha szaunában ülnénk. Az ülések alól dől a forróság. A lábikrám merő tűz. Lassan megjelenik a szemek alatti finom bőrön az izzadság harmata. A kisbaba mamája fölnéz az ablakra. Ugyanazzal a mozdulattal textilpelenkát vesz elő.
– Megnyithatják kicsit…
A pelenkát a baba fejére borítja. A főiskolás lány föláll, lehúzza az ablakot néhány centire. De nem marad meg, lezuhan. Dől be a hideg. Visszacsukja. A gyerek most már végképp elkeseredik. Hangosan sír. Anyja a cumival próbálkozik, aztán teával. Ellöki. Vigasztalhatatlan.
A házaspár még mindig szótlanul néz, de most van valami rosszallás a mozdulatlanságukban. A fülbevalós fiú is zajosan hajtja össze az újságját. A főiskolás lány – miközben olvas –, idegesen legyezi magát a jegyzetével. Az idős úr résnyire nyitja a kupé ajtaját, ám a betóduló cigarettafüsttől megriad, és be is csukja nyomban. A forró, levegőtlen fülkében mintha mindenkiben kicsit megfeszülne, ami eddig elnyugodott. Kinézek, most hagytuk el Tatabányát.
Ekkor a fiatal mama, ölében a síró kisbabájával félreérthetetlen mozdulatot tesz. Halkan azt mondja.
– Bocsánat, megszoptatom…
És bal karjára véve a gyereket, az ablak felé fordul. Sokáig csak a jóízű kortyolgatás hallatszik.
A házaspár most először egymásra néz. Az asszony elrendez egy ráncot a férfi mellényén. Az orrkarikás fiú hengerré tekeri az újságját, az ablak felé pillant, vigyorog, hangjában elismerés.
– Van huzata…
Az idős úr becsukja a könyvét, elmereng fölötte, nem szól. A főiskolás lány abbahagyta a jegyzetei olvasását, a kisbaba felé tekinget lopva, kíváncsian.
Én meg valahol egészen belül, csöndes örömmel azt érzem, hogy megint kerek a világ. És elteszem a pillanatot. Fölírom a dátumot. 2002. október huszonötödike, péntek délelőtt. Pest és Győr között. A vonaton.