Mindig újra el kell mondanunk, hogy nincs távdiagnózis (és távterápia) – vagyis a messziségből mégoly pontos leírás alapján sem lehet biztonságosan megállapítani a bajt (ez sokszor még személyes kapcsolatban sem könnyű), és nem lehet “gyógyítani”. A tanácsadó csak arra biztathatja magát, hogy gondolja meg (de persze, ezt biztos már sokszor megtette), hogy Annát mi minden érte, érintette az eltelt hét évben, mialatt a maga idegei “teljesen kikészültek”.
Először is, a válás egy olyan időpontban, amelyik különösen kiszolgáltatott az ellenkező nemű szülőhöz fűződő vonzalom – “szerelem” – szempontjából. Ilyenkor a kislányok különösen ragaszkodnak apjukhoz és édesanyjukkal (akit persze, utánoznak) sokszor feszült viszonyba kerülnek (“féltékenyek”, és ezért bűntudatuk van). Utána egy nevelőapával kellett összeszoknia, majd megkezdte az iskolát, és hamarosan kikerült a megszokott osztályközösségből külföldre, idegenek közé, az újonnan jött gyereket mindig megviselő, rossz helyzetbe. Ezt követően mégis hazajött. Úgy látszik, a család nagyon fontosnak tartja az iskolát, és ezért a nagyapával is otthoni tanulásra került sor. Mint maga is tapasztalhatta, szülők és nagyszülők gyermekeik és unokáik legrosszabb korrepetitorai, az ilyen együtt-tanulás mind a két felet alaposan megviseli.
Megkerülhetetlen önellentmondás, hogy a család minden tagja nem tud egyszerre teljes értékűen helytállni a munkában és otthon.
Az ilyen törekvés – elsősorban az anyákban – irtózatos feszültséget okoz. Ezt a feszültséget a gyerek is megérzi, és ő is feszült lesz. Ilyenkor az otthoni együttlét nagyon gyakran azzal telik el, hogy “rakj rendet, vedd le a cipődet, moss kezet, moss fogat stb.”, ahogy ezt maga is írja. Ez egy érzékeny gyerek számára elviselhetetlen! A gyerekek számára az az együttlét jelent csak oldódást – és ad érzelmi biztonságot –, amelyikben a szeretett szülő éppen nem akar tőlük semmit. Mint ezt sokszor mondtuk: a haszontalan együttlét a leghasznosabb a gyerekek érzelmi biztonsága és érzelmi kielégítése szempontjából.
A tizedik és a tizenkettedik életév között ismert az a gyermeki “lopás”, amely érzelmi deprivációból, érzelmi nélkülözésből fakad; szokták azt mondani, hogy “örömkereső” lopás; én talán inkább érzelmi-lopásnak nevezném.
A gyerekek szobájában – kevés kivételtől eltekintve – kaotikus szétszórtság uralkodik; a gyerekek idővel rászoknak, hogy étkezés előtt többnyire kezet mossanak, de csak akkor, ha egy idő múltán ezt nem mondják nekik, hanem hagyják, hogy szabadon utánozzák a környezetüket. A gyerekek nem szokták eltenni a könyvet, amelyet elővesznek, és eltart egy ideig, amíg egy gyerek megszokja, hogy a ruháját ő maga tegye a szennyesbe. A gyerekek nem a fogmosás megszállottjai. Örüljünk, ha legalább este fogat mosnak (amit néha aztán almaevéssel helyettesítenek)…
Feltétlenül szükséges volna, hogy egy olyan családsegítőt keressen fel, ahol kettejük problémáját együtt próbálják megoldani, és arra is vállalkoznak, hogy külön-külön foglalkozzanak magával és Annával is. (A “visszafogás” nem igazán segít, hiszen ezt a gyerek megérzi. A dicséret jó dolog, de nem akkor, ha kézmosásért kapjuk, hanem akkor, ha a személyiség mélyebbről fakadó tulajdonságait ismeri el és erősíti…)