 |
Ebben az osztályban azt kellett tapasztalnom, hogy bár szívvel-lélekkel a gyerekek pártját fogó pedagógust helyeztek ide, az én fiam teljesítménye meredeken romlott. (Mint később hallottam, kollégái ezt az osztályt a tanárnő számára afféle büntetésnek szánták, mondván – mivel a gyerekek nagyon szerették –, hogy “hajhássza a gyerekek kegyeit”, hát akkor most mutassa meg, hogy mit tud.) Úgy láttam, hogy a többi gyereknek is ártott, hogy nem láttak egymástól példát.
Az én fiamnak ötödikre sikerült olyan osztályba kerülnie, ahol megint sokféle gyerek van, a saját csoporttársaitól lát példát, eredményt, és neki is újból van sikerélménye. Nem tartom pedagógiai teljesítménynek, ha olyan gyerekeket visznek a “táncversenyre”, akik már eleve tudnak “táncolni”… Ha rajtam múlna, én közepes tanulókat is felkészítenék szavalóversenyre, vagy történelmi versenyre, igaz, hogy ehhez már több szabadidő, energia és türelem kell. Az “eredj fiam, tanuld meg otthon!” manapság gyakran hangzik el az iskolákban. Ezzel aztán éppen azokat hagyjuk magukra, akiknek segítségre volna szükségük. Mi volna a helyes megoldás?