Súlyos hibának tartom a gyerekek osztályonkénti szétválasztását – például: A = kiváló; B = közepes; C = a maradék. Meggyőződésem – és tapasztalatom –, hogy ez nemcsak a gyengébb gyerekeknek van ártalmára, úgy, ahogy ön leírta, hanem az úgynevezett “jobbak”-nak is. Úgy gondolom, hogy nem a homogén, egynemű osztályok szolgálják a gyerekek valódi fejlődését, hanem azok a heterogén csoportok, ahol mindenféle képesség és magatartás nagyjából olyan arányban van képviselve, mint a társadalomban. Ugyanis az életben való beváláshoz nem elsősorban arra a képességre – vagy képesség-együttesre – van szükség, amelyik az úgynevezett jó tanulót teszi, hanem olyan érzelmi és cselekvéses képességekre, melyek az iskola jelenlegi osztályzási rendszerében meg sem jelennek!
Régóta tudjuk, hogy igazából nincs nevelés, csak önnevelés van, és ehhez a folyamathoz kell a gyerek körül a megfelelő környezetet megteremteni (és ennek a környezetnek természetesen a legfontosabb eleme a szintén önmagát nevelő pedagógus a maga személyiségével). A reform- és alternatív pedagógiák éppen ezt a környezetet próbálják megteremteni, a sokféle gyakorlati és művészi tevékenységgel. Ezekben az iskolákban aztán nagyon világosan látszik, hogy míg az egyik gyerek kitűnő matematikus, de mondjuk faragni vagy táncolni alig tud (de jót tesz neki, hogy ezekkel is próbálkozik, feltéve, ha nem üldözzük és szegjük kedvét osztályzatokkal!), addig a másik gyerek remekül farag vagy jól táncol, és nem érzi magát sikertelennek matematikai gyengesége miatt sem. A sikeresség azután átsugárzik a többi tevékenységre, és azokat is javítja.
Az a sajnálatos helyzet, hogy míg például Finnországban – ahol az alternatív pedagógiákat törvény támogatja – az iskolázás ideje alatt folyamatosan csökken a gyerekek magukkal hozott társadalmi különbsége, addig nálunk, Magyarországon, ez a magukkal hozott társadalmi különbség az iskolázás minden évével folyamatosan növekszik! Ez a társadalom – és az egyes gyerek – szempontjából egyformán katasztrofális helyzet, amelyen a lehető leghamarabb változtatnunk kell.
Igen, az ön által leírt esetben egyértelműen diszkriminációról van szó – és talán nem is elég a három felkiáltójel!
Elszomorító, de ismert jelenség a gyerekek által elfogadott, szeretett, “ember”-nek tartott pedagógusok kiközösítése bizonyos tanárközösségekből. (Hála istennek, ez azért nem mondható általánosnak.) Azok az irigykedő tanárok hajlamosak erre, akik “félnek” a gyerekektől, nem kellő a szakmai tudásuk, kompetenciájuk, ezért ellenségesen fordulnak szembe a gyerekekkel; különösen a mindig éles nyelvű, szemtelen és gyorsan – de többnyire helyesen! – ítélkező kamaszokkal.
Pontosan úgy van, ahogy írja: a gyerekekre erősen hat osztálytársuk példája, eredménye, de csak akkor, ha ez többféle területen megnyilatkozhat, nem csak a tanulásban. Otthon pedig – egy jól működő iskolarendszerben – nem, vagy alig kellene tanulni. Az pedig, hogy az iskola helyett otthon tanuljanak az iskolába járó gyerekek, meghökkentő kívánság. S ha már egyáltalán vannak tanulmányi versenyek – nem látom értelmét, nem ennek látom értelmét –, akkor valóban: mindenkit fel kellene készíteni.