Ma reggel termeltem magamnak egy adag boldogsághormont. Egy-két éve még egyszerûen csak azt mondtam volna: jól éreztem magam az edzésen, és attól kezdve egész nap.
Ma már tudom, hogy a mozgás hatására beindult a szervezetemben a “boldogsághormonok”, az endorfinok képződése, és így némi “tudományos alapja” is van annak, hogy a sporttól jobb kedvem lett. Én így dacolok a barátságtalan, hideg téllel. Mielőtt az olvasó azt gondolná, hogy inkább tovább lapoz, mert nem kíváncsi a sportolásról szóló tanmesékre, elárulom, nálam sem volt ez mindig így. Régebben nem keltem volna fél hétkor csak azért, hogy elmehessek az edzőterembe, sőt, hideg, borongós napokon inkább a legvégső (utáni) pillanatig a paplan alá bújtam volna. Akkoriban úgy gondoltam, hogy a sportolást végleg lezártam, amikor abbahagytam a kézilabdázást.
Néha azért elmentem konditornára, ez semmi jót sem jelentett számomra. Próbálkoztam a futással is, de amikor egyre lassuló tempóban vánszorogtam a Duna-parton, felrémlett előttem, mintha azt olvastam volna valahol, hogy a futás nem is egészséges… Megvettem Cindy Crawford videokazettáját, arra tornázgattam otthon, de általában érkezett egy fontos telefon, és belátható, ha az ember barátnőjének például szerelmi bánata van, akkor fontosabb, hogy vigaszt nyújtson neki, mint hogy Cindyvel tovább hasizmozzon. Meg lehet próbálni a kettőt egyszerre is, de így a vérző szívű barátnőnek osztogatott tanácsok és a gyakorlatok hatékonysága egyaránt megkérdőjelezhető, és még a “Miért lihegsz?” kérdésre is frappáns választ kell gyártani.
Ildi barátnőm akkoriban már többször ecsetelte, milyen csodálatos a stepaerobik, és biztatott, hogy legalább próbáljam ki. Az első óra (és az utána következő hat-nyolc) maga volt a horror. Értelmetlennek láttam, hogy fel-le lépkedjek egy dobogóra, és a koreográfia teljességgel követhetetlen volt számomra. Össze-vissza botladoztam, csak azért nem adtam fel, mert nem akartam leégni a többiek előtt. Lassan jöttem bele, s ahogyan fejlődtem, egyre több lett az önbizalmam, kezdtem élvezni a táncos lépéseket, már nem kínzott légszomj, és idővel azt vettem észre, hogy nem csupán az óra után érzem jól magam, hanem közben is: körülbelül a huszadik percig kínlódás az egész, de ha átesem a holtponton, attól kezdve úgy érzem, mintha valami érzelmi doppingszert vettem volna be: felszabadulttá, jókedvűvé válok, és ez az érzés szinte egész nap kitart.
Itt jön a tudományos magyarázat: a szakemberek szerint intenzív testmozgás esetén endorfinok – vagyis “boldogsághormonok” – szabadulnak fel a szervezetben. Ezért mondják a pszichiáterek, hogy például téli rosszkedv, enyhe depressziós panaszok, vagy premenstruális szindróma esetén érdemes hetente három-négyszer egy-egy órát sportolni ahhoz, hogy az endorfin olyan mennyiségben szabaduljon fel szervezetben, amely képes enyhíteni a panaszokat. Egyébként ma már nem tartok attól, hogy esetleg bemenjek egy idegen edzőterembe, és másféle órákat is kipróbáljak. Tudom, hogy senki nem néz rossz szemmel az újoncokra, hiszen mindannyian botladozva kezdtük…
– A legnehezebb az, hogy legyőzzük a sportolással járó, kezdeti nehézségeket – hangsúlyozza Babics Györgyi aerobiktréner, életmódszakértő. – Egyeseknél ez több, másoknál kevesebb időt vesz igénybe. Ha valaki elhatározza, hogy sportolni fog, és hetente háromszor ezt meg is teszi, akár egy hónap alatt annyira megszokhatja, megszeretheti a mozgást, hogy azután már hiányozna neki, ha abbahagyná. Másoknál ez a kezdeti, döcögősebb időszak akár két-három hónapig is eltarthat, ám olyan emberrel még nem találkoztam, aki később megbánta volna, hogy sportolni kezdett. A mozgás csak pozitív élményeket adhat!
Szakértőnk segítségével most nézzük át, melyek azok a sportok (a teljesség igénye nélkül), amelyeket – ha egészségesek vagyunk – akár most, télen is, különösebb felkészülés nélkül elkezdhetünk!