Nagyon össze voltunk zárva hárman, segítségünk nem akadt. Ezután: hol fenn, hol lenn. Volt, hogy Gyurika nagyon aranyos volt, aztán újra rájött a rosszabb időszak, kibírhatatlanul sokat sírt, én pedig, amikor ez már csak elkezdődött, rögtön újra feszült és ideges lettem. Előfordult, hogy egyre többet kiabáltunk rá, aztán jött egy olyan idő, amikor ki is kapott gyakran.
Amikor a helyzet már egészen elviselhetetlenné vált, akkor furcsa módon mindig lecsitult, és jött egy kis megnyugvás. Én magam hol tehetetlen depresszióba zuhantam, hol csúnya dühkitöréseim voltak, és ezt egy idő után még a mi felnőtt-magánéleti problémáink is megterhelték. Ezek aztán rendeződtek. Gyurika most három és féléves. Még régebben mindenért csak sírt, most, mióta nagyobb, gyakorta nem fogad szót, és amit a fejébe vesz, azt tűzön-vízen keresztül véghez akarja vinni.
Veszélyes dolgokat is. Átugrál a bútorokon, engem utánozva a konyhában ő is kést akar a kezébe venni stb. Máskor azzal borít ki, hogy bár nyár óta, mióta a kertes házunk felépült, külön szobája van, le nem száll rólunk, és ha mégis ketten szeretnénk lenni, mi felnőttek, akkor vérig van sértve, és egyszerűen nem engedi. Mióta óvodába került, reggelente sír, rágja a körmét…
Sokszor úgy érzem, túlzottan a tökéletességre törekszem, ezért is vagyok görcsös és feszült. Nagy lelkesedéssel kezdek bele a dolgokba, és ha nem úgy alakul, ahogy elképzeltem, akkor teljesen elfordulok tőlük. Hol a hiba? Hogy lehetnék kitartóbb, türelmesebb?