Kérdését a vége felől indulva szeretném megválaszolni. Válaszom címe talán ez lehetne: a tökéletlenség dicsérete… Úgy gondolom, hogy nagyon pontosan látja a helyzetet, igen, én is azt hiszem, hogy túlzottan a tökéletességre törekszik, ezért is görcsös és feszült sokszor, amit persze, a gyerek megérez, és “még elviselhetetlenebb” lesz. Ha jól emlékszem, az indiaiak szent könyve, a Bhagavad-gítá írja valahol, hogy a bölcs végzi a dolgát, és nem törődik az eredménnyel…
Nem, nem lehetünk tökéletesek, nem lehetünk “a tökéletes család”, hiszen nem vagyunk angyalok, és általában nem vagyunk szentek – emberek vagyunk, tökéletlenek (és még a szentek is azok voltak).
Természetes az, hogy egy kisgyerek gyakorta nyűgös lesz, sír, és a szülő, az anya – különösen első gyerek esetén – ilyenkor “tehetetlennek” érzi magát, kapkod, izgatott lesz, amit a gyerek is azonnal megérez, és még nyugtalanabb lesz, még jobban sír, ezzel aztán mind a ketten mintegy a szorongás örvényébe kerülnek, és egyre mélyebbre süllyednek benne. Pedig természetesnek kellene találnunk, hogy a gyerek időnként nyűgös, sír, zavar minket… Tudnunk kellene róla, hogy a kisgyerek bizony kimerítő.
Igen, a gyerekek – különösen, amíg kicsik – “kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat”, vagy, mint mondani szokták “anyahúst esznek”. Ezért javasolják a szakemberek a fiatal anyáknak, hogy próbáljanak időnként megszabadulni a gyereküktől, rokoni, szomszédi, baráti – vagy ha a pénzből futja rá, bébiszitteri – segítséggel. Ez a gyereknek is nagyon jót tesz, mert aztán egy kipihentebb, új erőkkel feltöltődött anyát kap vissza. És ezek az elszakadások adnak módot arra is, hogy a házaspár kettesben lehessen együtt.
Gyurika most három és féléves. Amilyen természetes volt kisgyerekkori nyűgössége, sírása, olyan természetes dacolása, akaratának próbálgatása, makacssága ebben az életkorban, hiszen ez a dackorszak ideje. A dackorszak nemcsak kellemetlen – bár mi, szülők annak éljük át –, hanem ez a gyermeki én megerősödésének, a saját akarat kipróbálásának rendkívül fontos, fejlesztő ideje. Ilyenkor is újra meg újra alkuba kell bocsátkoznunk a gyerekkel, aki természetesen utánozni akar minket. Ha a kést akarja a kezébe venni, hogy velünk együtt “főzzön”, adjunk egy tompa kést, játékkést a kezébe! Kevés tilalom legyen, de azt a keveset képviseljük határozottan! Nem négy-öt rászólással, esetleg kiabálással, hanem például úgy, hogy leguggolunk a gyerekhez, megfogjuk kétfelől, és ránézve, a szemébe nézve, kellő belső elszánással azt mondjuk: – Gyurika! Nem! Ezt nem! – és nézünk rá tovább… Az ilyesmit általában nem kell sokszor megismételni.
A gyerekek valamikor három- és négyéves koruk között érnek meg az óvodára, az első idők mindig nehezebbek, de aztán az a gyerek marad ott viszonylag könnyen, aki otthon is biztonságban érzi magát, mert a szülők nem állítanak sem elé, sem önmaguk elé teljesíthetetlen, a gyerek életkorával össze nem egyeztethető követelményeket.