– Tehát te is az a túlzó szülő vagy, aki éjjel még ötször odamegy?
– Persze, lesni főleg a kicsit, hogy nem tekerte-e magára a takarót, hogyan szuszog, vagy ha éppen nem szuszog, akkor kétségbeesetten böködni kezdem, amíg fel nem nyög, és akkor megnyugszom, hogy minden rendben. Utána meg drukkolok, hogy reggel nehogy elaludjak.
– Miért kell most is korán kelned?
– Jobban szeretek addig bevásárolni addig, amíg felébred Bálint. Vele kicsit nehéz a dolog, mert igencsak akaratos. Ha valamit meglát a boltban, és megtetszik neki, akkor addig nem tágít, amíg meg nem kapja. Márpedig valahogy mindig meglát valamit, ami megtetszik neki.
– …és veti a földre magát.
– Pontosan. Ha hagyom, hogy hisztizzen, akkor azért szólnak meg, hogy miért nem szólok a gyerekre, ha pedig rászólok, akkor én vagyok a brutális anya. Ezért inkább kora reggel elosonok. Érdekes, hogy Barnika éppen az ellenkezője. Ő sokkal nyugodtabb, békésebb. Talán azért, mert amikor még a pocimban volt, gyakran beszéltem hozzá, és kértem, hogy ha majd világra jön, akkor legyen kicsit türelmesebb és megértőbb velem, mert különben csődöt mondok. Úgy látszik, hogy megszívlelte, mert tényleg nagyon nyugodt kisgyerek.
– Te is ilyen voltál?
– Anyukám váltig állította, hogy jó kisgyereknek számítottam, ám amikor egyszer előkerült az akkori naplója, bizony kiderült, hogy inkább az emlékezet szépítette meg a dolgokat. Annyira mégsem voltam jó gyerek.
– Alig volt gyerekkorod.
– Ez így nem igaz. Volt! Méghozzá szuper. Különösen a nyarak! Anyu keresztanyja egy kis faluban lakott, és szünidőt mindig náluk töltöttem. Kert, udvar, rét, szabadság, sok virág, állat, kóborlás a vadonban… Azt sajnálom, hogy nekünk nincsenek ilyen rokonaink, akikhez a gyerekeket majd odaadhatnánk. Fontos élményekkel lesznek szegényebbek. Az úszást is szerettem. Akkor kezdett kicsit zavarni, amikor jöttek az eredmények, és jobban odafigyeltek rám. Viselkednem kellett, és nem csinálhattam már olyan dolgokat, amilyeneket szerettem volna.
– Például?
– Nem is tudom… Rosszalkodni, például a falra firkálni. Az egyetlen győzelem, amelyre felhőtlen örömmel emlékszem vissza, az első olimpiai aranyam volt. Akkor semmi elvárás nem volt. Semmi felelősség, tizennégy éves fejjel, önfeledtem csináltam végig, nem is fogtam fel az egészet. Még élveztem is, és elhittem, hogy mindenki szeret.
– Szeretett is. Te olyan alkat voltál, akit mindig szerettek.
– Nem engem szerettek! Az sem egészen én voltam, akit a tévében láttak kedvesen mosolyogni. Azt, amikor veszekszem, türelmetlen vagyok, csak a legközvetlenebb környezetem látja.
– Akkor milyen vagy?
– Szörnyű. Undok. Kiállhatatlan. Néha makacs, néha házsártos, néha rendetlen, néha magamba roskadó, néha ingerlékeny. Biztos, hogy nem könnyű mellettem. Kérdezd csak meg a páromat! Illetve ne kérdezd!
– És őmellette?
– Őmellette könnyű.
– Mert?
– Röviden úgy tudnám összefoglalni, hogy ő álmaim férfija. Szerelem az első látásra. Nekem soha nem volt ilyen az életben. Mindig valahogy úgy történt, hogy szimpatikusnak találtam egy srácot, aztán haverok lettünk, majd barátok, aztán ez átalakult szerelemmé. Olyat még soha nem tapasztaltam, hogy csak ránézzek valakire, és azt érezzem, hogy “Aaahhh!”… Már arról is letettem, hogy megalkuvás nélkül egyvalakiben találjam meg azt, amit a legfontosabbaknak tartok egy férfiben.
– Melyek azok?
– Hogy legyen bármilyen, csak legyek bele fülig szerelmes, és ő is legyen belém! Íme, találkoztam valakivel, aki pont ilyen. Gyorsan el is vetettem magam vele.
– Te is amolyan menthetetlen romantikus vagy?
– Persze! Imádom az érzelmes zenéket, könyveket, filmeket. Olykor úgy sírok végig egy mozit vagy színházi előadást, mint egy kisgyerek. Néha az az érzésem, hogy sohasem fogok felnőni. Megmaradok mindig gyereknek. Olykor még a játékokat is jobban élvezem, mint saját fiaim. Mi lesz, ha majd kinőnek?!
– Már gyerekként is látszott benned valami megkapó, felnőttes érettség, és most felnőttként valami nagyon tiszta, fényes gyermetegség.
– Érdekes, amit mondasz… Igen, az a helyzet, amelybe tizennégy évesen, ugyan olimpiai bajnokként, de még gyermekfejjel belekerültem, valószínűleg kicsit koravénné tett. Akkoriban nem tudtam igazán önmagam lenni. Ami rám zúdult, az inkább görcsössé tett, és nyomasztott. Egyrészt volt bennem egy józan, gyermeki igazságérzet, és nem éreztem indokoltnak, hogy miért ajnároznak engem? Miért látnak különbnek, mint amilyen vagyok valójában? Éreztem, hogy bennem nincs semmi rendkívüli, hogy teljesen átlagos lány vagyok, aki kicsit gyorsabban tesz meg a medencében bizonyos távokat.
– Ezen már akkoriban is vitatkoztunk, mert szerintem nem attól lettél rendkívüli, mert gyorsabban úsztál, hanem azért úsztál gyorsabban, mert van benned valami rendkívüli.
– Szerintem nem, de mindegy. A másik pedig az, hogy biztosan vannak, akik szeretik a szereplést, a nyilvánosságot, de én érzékenyebb, félszegebb és visszahúzódóbb voltam.
– Éppen ezért döbbentett meg, amikor láttalak azon a bizonyos gyűlésen, a Kossuth téri emelvényen…
– Aztán mondta valaki, hogy csalódott bennem a fél ország.
– Ez így hülyeség. De nem örültem neki. Egyrészt tudom, hogy te sokkal értékesebb ember vagy, sokkal tisztább és fontosabb, hogy közöd lehessen a politikához. Bármelyik oldalról.
– Az biztos, hogy a politika nagyon aljas dolog. Soha nem is foglalkoztam vele, de egy adott pillanatban úgy éreztem, hogy a gyermekeim jövője miatt nekem is állást kell foglalnom.
– A másik fenntartásom pedig az volt, hogy felültél az emelvényre. Hogy elmész azokkal, akikkel bizonyos okból összetartozónak érzed magadat, az teljesen rendben van, de kiülni eléjük a pódiumra, úgy éreztem, hogy hozzád nem méltó.
– Kiülni én sem akartam. Úgy is mentem el oda, egy farmerban, pulóverben, sebtiben összekötött hajjal, hogy én is ott fogok állni a tömegben, aztán rávettek, hogy menjek fel az emelvényre.
– Amikor véletlenül meglátod magad a tévében, hogy ott úszol valamelyik olimpiai döntőben, azonosulsz azzal a lánnyal? Érzed, hogy az én vagyok voltaképpen?
– Nem. Nézem, hogy: jé, elég jól úszik az ott az ötös pályán, vagy: jaj, de idétlenül veszi a fordulót, de nem érzem azt, hogy én lennék, aki itt ül… Legfeljebb érzések, emlékek idéződnek fel azokból az időkből. Éppen néhány napja adtak összefoglalót a szöuli olimpiáról. Valaki ott volt nálunk, és szólt Bálintnak, hogy jé, ott úszik a mama! Ő ránézett a képernyőre, aztán csak annyit mondott, hogy jó, és játszott tovább.
– Mire te?
– Nem csináltam nagy ügyet belőle. Egyszerűen csak földre vetettem magam…