Stáblista

Schäffer Erzsébet | 2002. December 18.
Mindenekelõtt tisztázom a plágium fogalmát. Plágium: idegen szellemi alkotás (részbeni vagy teljes) eltulajdonítása. Erre készülök én most. Bár...




Évek óta játszom a gondolattal, hogy összeszedem, leírom és megköszönöm azokat a szokatlan pillanatokat, amelyek jöttömben-mentemben megállítanak, s amelyeket néha ismerős, többnyire ismeretlen embereknek köszönhetek. Készülődtem, készülődtem, aztán egyszer belelapoztam egy könyvbe, s ott láttam szó szerinti, ráadásul briliáns megvalósulásban az ötletemet.

Mit csinál az ember, ha a világ másik végén, nevezetesen Amerikában, Washington állam Seattle nevű városában egy Robert Fulghum nevű férfi – érzésem szerint valahai hippi –, ma istenáldotta humorral és derűs bölcsességgel megáldott filozofikus hajlamú pap, férj és virulens családapa – ugyanazt gondolja ki, amit én? Azzal a különbséggel, hogy ő már le is írta. S méghozzá úgy, hogy az embert olvasás közben egyfolytában rázza az a bizonyos jótékony belső nevetés… Na, szóval mit csinál a lekörözött szerző…?

Hát azt csinálja, hogy idézi Fulghum tiszteletest, aztán ajánlja, hogy keressék meg a könyvét. Már lángolt, amikor ráfeküdtem – ez a címe, a Park Kiadó adta ki, 1994-ben. (S az előzőt is, annak meg ez a címe: Már az óvodában megtanultam… Szerezzék meg, olvasgassák, sok örömük lesz benne!)
Ha mindezzel megvan, a boldogtalan szerző rátérhet a saját szövegére.

De előbb még rövid ízelítő Robert Fulghum köszöneteiből.

“A könyvek elején mindig ott van a ‘stáblista’. Azok névsora ez, akiknek elismerés és megbecsülés jár. Akik nélkül a könyv vagy a mozi nem jöhetett volna létre. Ebben a szellemben írom meg én is minden nyár végén a saját stáblistámat. Ezek az emberek (meg néhány bogár és kutya) öntudatlan ajándékaikkal megédesítették az életem.

Köszönet a nagydarab férfinak a vörös dömperben – a könyörületességéért, amiért nem dudált rám, miközben elábrándoztam a zöld lámpánál.

Köszönet a fakókék fürdőruhás, kövér, löttyedt testű, ráncos és őszülő öregasszonynak, aki a nyár legforróbb napján ott ült a parkban a sekély gyerekmedencében, és kész volt bárkivel kiállni egy kis fröcskölőversenyre – amiért emlékeztetett arra, hogy mi is az igazi szépség, és hogy a gyermekkor örökké tarthat.

Köszönet annak, aki körömvirágot ültetett a Tizenötödik Utca parkolójába, bárki volt is az. És mivel nem elégedett meg azzal, hogy egy darabka senkiföldjét gyönyörűvé varázsoljon, még egy táblát is odaállított, amelyen ez állt: VIRÁGOK – SZEDJ BELŐLÜK.”
(Fordította: Komló Zoltán)

És akkor most a sajátjaimból.

Köszönöm, a negyven körüli biciklis párnak, tavasszal a hegyesdi dombok közt, hogy megidézték a gyerekkoromat. Az autóból egy villanásra láttam őket. A vázon vitte a férfi az asszonyt, tekert széttartott térdekkel, karjába görnyedten simult az utasa. Nevettek.

Köszönet a hármashatárhegyi meghívóért, amely huszonöt év óta minden szeptemberben hűségesen megérkezik. Pedig csak egyszer voltunk velük kirándulni… és nem húznak ki a címlistáról.

Köszönet, annak az ismeretlen, istenien korcsolyázó férfinak és nőnek, akik télen egy magnót hoztak a befagyott Omszki-tóra, és annak a zenéjére táncoltak. És bevették harmadiknak a turbános, fekete kabátos hölgyet, aki csak nagyon akart, de nem tudott igazán korcsolyázni.

Köszönöm Bálintnak, aki le akarta nekem rajzolni az éjszakai áram működésének vázlatát, meg akarta mutatni a garázsban kialakított villanyszerelő-műhelyét, de én valami észveszejtően fontos felnőtt dolog után siettem. Ő meg a tizenegy évesek nagyvonalúságával megbocsátott.

Köszönet Aliznak, a hét éve talált ír szetternek, aki nap mint nap úgy rohan elénk, hogy boldog viháncolása felér egy egyetemi oktatással a hűségről és a feltétel nélküli szeretetről.

És köszönöm Iluska reggeli telefonjait, amelyeket sokszor fanyalogva fogadok, de aztán elkap a tempója, a hév, ahogy mesél, viccet mond, áruházi történetet darál valami sajátos pesti stílusban, iluskás humorba ágyazva – hogy a rekeszizmaim lassan táncot járnak, és visszatér az életkedvem akkor is, ha netán elment volna.

Köszönet azoknak, akiknek eszébe jutott, és elintézték, hogy sebességkorlátozó bukkanó legyen az utcánkban.

És köszönöm a csavargónak, hogy megosztotta velem a tippjét az ügetőn, s amikor elbuktuk, megvigasztalt.

Köszönet a borostyánnak, amely bebújt a falon át, be a konyhánkba. A leckéért, hogy nincs lehetetlen és nincsenek falak, ha az ember erős és kitartó.

Köszönöm Juditnak, hogy a receptjei mellé mindig odaírja: és főzés közben igyál meg egy pohár száraz fehér bort. Vagy ezt: rosszkedvűen hozzá se kezdj!

Köszönet a BKV-ellenőrnek a hatoson, aki az erősen kifestett idős hölgytől gúnyolódás nélkül kérte el a személyijét. (A hölgy legalább hetvenöt éves volt.) Amikor a hölgy győztes mosollyal megmutatta, tudtam, a kontrollőr nemcsak jó pszichológus, hanem jó ember is egyben.

És köszönet az ismeretlennek, aki hatalmas betűkkel felírta az M7-es autópálya egyik hídjának tetejére: Szeretlek Pocok!

Köszönöm az összes pipacsot festve, szőve, préselve, amelyet még mindig kapok. És a bodobácsok hiteles életrajzát is köszönöm. A pici mackót, amelyet a táskámban hordok, és a debreceni Escondido ötvenkét idézetét a kis könyvben, amelyet küldött. Remélem, találkozott már a szicíliaival, akit szerintem is a Jóisten küldött.

S ahogy az egyszervolt hippi Fulghum mondja: “És van még több is. Az év bőségesen ontotta ajándékait, és jelentem, több az újság a világban, mint amiről a napi sajtóban beszámolnak. És ezek a hírek jók. Az ajándékok pedig ingyen vannak.”
Exit mobile version