– Felvegyük?
– Hát persze – mondom, de nem örülök most az idegennek. Aki már jön, ami azt illeti, csipkedhetné magát, gondolom epésen, nyitja az ajtót, benéz, Kazincbarcikára megy. Jó darabig, egész Nyékládházáig el tudjuk vinni. Köszöni, komótosan beszáll, hagyjuk csak a holmit a hátul, elfér ő, mondja. Hátranézek. Megtermett, szőke, negyvenes férfi, bajusszal, bordó dzsekiben. Valahonnan ismerős… A kényelmesen hátratolt ülésemet előrehúzom. Hol láttam már ezt az embert…?
A férfi magyarázva előre hajol.
– Én életemben nem kéredzkedtem senkihez. A kollégám beszélt rá. Az úgy spórol, hogy minden hét végén stoppal megy haza, Nyíregyházára. Összejön neki. Én kijöttem ide reggel négykor, de nem igen állt meg senki.
Hirtelen belém villan… Hátrafordulok.
– Nem maga a biztonsági őr a postánkon?
– De – mondja csodálkozva.
Eszembe jut, hogy jó pár hónapja, amikor bélyegre várakoztam a sorban, őt néztem. Ahogy áll a postahivatal sarkában, és figyel. Arra gondoltam, milyen idegen neki, milyen esetlen ez a tétlen álldogálás. Biztos, hogy kétkezi ember, gondoltam akkor. És azon spekuláltam, milyen szánalmas ez az újkori szakma. A figyelőembereké. Állnak az egészséges férfiak napszámra, és lesnek. A világ egyik fele lesi a másikat… Mondom is neki.
– Muszáj őrködni – hajol megint előre –, megkeveredett a világ.
Fogynak alólunk a kilométerek. Az utasunk mesél. Jól mesél. Egyszerűen.
– Húsz évig a mocsokban dolgoztam. Elég volt.
Bányász volt. Bányász volt az apja, bányász a nagyapja.
– A családból egyedül a nagybátyám fajzott el, de az is azért, mert lusta volt.
Kérdi, nem zavar-e a beszéde. Mondjuk, dehogy.
– Elővájár voltam. Vágathajtó géppel vágtuk a szénfalba a járatot. Gumicsizmában, gumiruhában, néha úgy érzi az ember, megfúl bele. Királdon a bányát egy amerikai vette meg, azóta már be is zárta. Elküldte az embereket. Úgy kizsigerelte, aki maradt, én egy teljes elővájó brigád helyett egyedül vágtam a szénfalat. Előtte a járatot is magamnak kellett ácsolni. Így ment sokszor hetekig.
Odakint már tiszta az idő. A hódarát elhagytuk valahol.
– Életveszélyes odalent egyedül dolgozni. Ott is maradhattam volna… Elég volt – mondja csöndesen.
Megint előrehajol kicsit.
– Nincs ám a bányásznak becsülete. Régen se volt. A szakszervezettől egyszer kaptunk egy nyakkendőt. Csakhogy azt meg nem mondták, hova kössem! Egyszer meg kiközvetítettek minket. Kilencven embert vittek Németországba dolgozni. A harmadát kaptuk az ottaniak fizetésének. Nem telt bele egy hónap, jött a német művezető, hogy állítsák le a magyarokat. Mentünk a szénfalban, mint kés a vajban. Háromszor annyit termeltünk, mint a többiek. Voltak ott törökök, jugoszlávok, németek.
– Családja van?
– Apám Edelényben, a bányában halt meg. Aznap ő nappalos volt, én mentem délutánra. Bányamentő voltam akkor, de aznap nem akartak leereszteni. Tudták, hogy az apám is lent van. Az történt, hogy a szűk vágatban elszabadult egy csille, az embereknek menekülniük kellett. De a búvófülkébe csak tízen fértek. Hárman kintrekedtek, köztük az apám is. Negyvennyolc éves volt.
Csönd van. Csak a motorzúgást hallani.
Aztán a lányairól mesél. Ritkán látja őket. Kínálom sósmogyoróval, elhárítja.
– Ügyes lányok, az egyik nagyon jó tornász, a másiknak meg a nyelvek mennek. A feleségem egészségügyis, de ahogy megházasodtunk, nem engedtem dolgozni. Nálunk nem dolgozott se az anyám, se a nagyanyám, az ő dolguk az volt, hogy felneveljék a gyerekeket. Most lehet, hogy visszamegy, kell az ő pénze is.
Már nem tudom, hogy került szóba, ki hány éves szeretne lenni. Azt mondja, ő tizennégy. De hát az még gyerek, csodálkozom. Elmosolyodik, az egész úton talán most először.
– A gyereknek előtte van még minden. Szegény nagyapám amúgy is azt mondta, fiam, ha kívánsz, olyat kívánj, hogy a Jóisten is megcsóválja a fejét! Hát ez olyan…
Úgy eltelt az idő, majdnem túlmentünk Nyékládházán. Olyan gyorsan szállt ki, még kezet se fogtunk.