Kint szakad a hó, a Vígszínház színészbüféjében viszont emelkedett a hangulat. Fiatal mûvészek eresztik ki a gõzt, megy a tréfálkozás, a világmegváltás. Az ügyelõ a hangszóróból halkan megköszöni a munkát: vége az elõadásnak. A címszereplõt, Eszenyi Enikõt várom.
Még tíz perc, és megjelenik. Mellette párja, a szlovák színész, Milan Mikulčik. Enikő aztán odajön hozzám, leülünk, és máris beszélgetünk. Igaz, csendesen: valahogy úgy érzem, halk hangon kell beszélni vele, mert intelligens szépsége szinte áttetsző most, annyira fáradtnak tűnik.
– Lement a függöny, a por visszaszáll a színpadi deszkákra, lesminkeltél. Nehéz visszazökkenni a mindennapokba?
– Inkább a fizikai és a szellemi fáradtság okoz egy kis gondot. Nézz rám, most éppen ez látszik rajtam! Egyébként pedig teljesen “itt vagyok”, nem élem tovább a szerepet. Inkább úgy érzem magam, mint amikor valaki lefut egy hosszabb távot, és nagyon koncentrál közben. De az sem érezhet másként, aki nyolc órát folyamatosan végigdolgozik a munkahelyén. Nóra egyébként különösen sokat kivesz belőlem, mert már nem játsszuk olyan sűrűn, mint korábban, viszont nagyon sok szövegem van benne.
– Mostanában bőven akad munkád. Alig tudtalak utolérni.
– Éjjel-nappal próbáltunk: szilveszterkor volt a bemutatónk, az Egy csók, és más semmi, és azóta folyamatosan, szinte minden este játszom. Egy-két szabad estém akad néha.
– Mikor pihensz?
– Ha délelőtt nem próbálok, járok tornázni vagy edzeni. Igyekszem elkerülni a betegséget. Télen, ha énekelni kell, bírnom kell hanggal. Úgy, mint most ezen a szilveszteri premieren is.
– Bak vagy, neked bírnod kellene a telet.
– Bírtam is. Nem lettem beteg!
|
Különleges munkának ígérkezik az Ég és nő között című darab, Milannal |
– Félsz a ráncoktól? Megijesztenek?
– Igen. Félek, ám elfogadom őket, miközben természetesen odafigyelek a testemre és az arcomra. Hiszen – többek között – ezek a hivatásom alapvető “kellékei”. Már főiskolás koromban nem mentem a napra. Életemben csak egyszer voltam szoláriumban, akkor is parancsszóra, mert barnulnom kellett egy szerephez. De egy alkalom után arra gondoltam, hogy ezt nem nekem találták ki.
– Érzel valamiféle fokozott elvárást a munkáddal szemben?
– Egy ilyen szereppel kapcsolatban, mint Ibsen Nórája, már önmagában nagyszerű, hogy egy ezerkétszáz férőhelyes színházban játszhatjuk. Ma volt a hatvanhatodik előadás, és még a karzaton is ültek. Ráadásul most, amikor esik a hó, s azt gondolná az ember, hogy jobban szeretnének otthon maradni. Mégis teltházzal játszunk. Ilyenkor mindig nagyobb a teher.
– Mennyit nyom a latba az, hogy te vagy “az Eszenyi”?
– Tudom, tőlem elvárják, hogy ha benne vagyok valamiben, az jó legyen.
|
Volt férjével, Kaszás Attilával |
– Akik nem ismernek, hogyan közelítenek hozzád?
– Vidéken, ahol az önálló műsoraimmal jártam, olyan oldott hangulatba kerültek a nézők, hogy előfordult, hiába fejeztük be az előadást este tízkor, de még annyi ráadást kellett adni, hogy kifogytunk a zenéből, a táncosok pedig a csöndre táncoltak. Aztán már mindent csináltunk, hülyéskedtünk, majd bementem az öltözőbe, és akkor kezdtek jönni az emberek. Mert valahogy annyira ellazult mindenki, hogy úgy érezték, beszélgetnünk kell. Érdekes, ez inkább vidéken fordul elő. Kicsit mások ott az emberek. De itt is előfordul, hogy megvárnak, levelet kapok. Igaz, megesik, hogy félnek, idegesek.
Eszenyi Enikő – II. rész>>