Eddig úgy volt, hogy míg a kortársaim bulikra jártak, én a könyvtárban olvasgattam… Körülbelül egy éve kaptam rá az internetezésre, és ennek köszönhetően pár remek barátot is szereztem. Az osztálytársaimmal soha nem fogok megbékélni, mert amíg elhízott voltam, csúfoltak, miután meg lefogytam, nem változott a helyzet, gyakran a falnak beszélek, úgy kezelnek, mint egy csodabogarat, amire én lenézéssel reagálok.
A kedélyem gyakran ingadozik, sajnos, hisztis is vagyok. A tanáraimmal jobban megértetem magam, van köztük pár remek ember. Így aztán kevés barátom van, de ők azért kedvelnek. Gátlásos is vagyok, kezdetben nehezen oldódom fel, az ellenkező nemmel a kapcsolatom gyakorlatilag nem létező, egy-két baklövést leszámítva. Egy brahiból indult levelezés “szabadította ki a dzsinnt”.
Az interneten látatlanban sikerült egy vagány, bulizós, belevaló csaj képét kialakítani magamról. Nem volt nehéz: a nem létező társasági életemet ellensúlyozni tudtam az iskolai környezetem megfigyelésével, vagyis, hogy mi folyik “odakinn”. Ráadásul lazán elhitettem, hogy mintegy öt évvel idősebb vagyok. “Az igazság pillanata” akkor jött el, amikor a távoli ismerőssel végül is találkoztam, aki hatalmasat csalódott, hiszen a valóságban az voltam, aki vagyok, és így nyilván egy slampos, esetlen, kékharisnya-piszkafa benyomását keltettem. Nem vagyok normális? Sokat füstölgök, hogy a hozzám képest feleannyira okos, szép és érdekes nőtársaim körül “mekkora a zsongás”. Túl “gyerekes” vagyok? Hiba, hogy a kezdeményezés és hízelgés kötelességét a férfiaknak tulajdonítom?
Internetdzsinn – válasz>>