Hát igen… Azt mondják az okos emberek, hogy a technika: illúzió. Ha egy tájon autóval suhantunk át, akkor ott valójában nem jártunk. Akkor jártunk ott, ha gyalog mentünk (vagy legfeljebb lóháton). Akit az interneten ismertünk meg, azt nem ismerjük, még akkor sem, ha pontosan igyekszik leírni önmagát, netán még fényképet is mellékel… Másfelől, mint a maga esetéből is látszik, nagy lehetőség az internet arra, hogy röptessük fantáziánkat, mások legyünk, mint akik vagyunk. És vajon nem ilyesmit tesznek-e az írók, a színészek – a művészek általában? (Egész írói életművek bontakoznak ki ilyenfajta “ellenkezőjét-megvalósításból”, kompenzációból.)
A kamasz- és ifjúkor még az élő művészi képességek – és játékosság – kora. Mikor, ha most nem? (Bizony jobb volna ebből többet felnőttkorban is megőrizni…) “Mindent” lehet – de aztán kiderül… De vajon nem reménykedhetünk-e joggal abban is, hogy olyan játékos, hozzánk illő partnert találunk, akinek az illúziótól eltérő valóság is felkelti érdeklődését? Másfelől: a tapasztalat azt mutatja, hogy akkor is lehet “baj”, ha a megpillantás nem csalódást, hanem szerelmi fellobbanást hoz… Ugyanis nem csak a technika ringathat illúziókba a másik ember (vagy netán önmagunk) felől, hanem a lélek különös működése is becsaphat bennünket, amikor – különösen ifjúkori szerelmek esetén – nem a másikat szeretjük, hanem azt, akit beleképzelünk, amit magunkból kivetítettünk az ő személyére, hogy aztán dühödten követeljük: legyen olyan, amilyennek mi akarjuk őt látni.
Mindabból, amit ír, arra következtetek, hogy maga úgynevezett introvertált, befelé forduló alkat. Az ilyen emberre jellemző, hogy nehezen köt kapcsolatokat, de kapcsolatai tartósak. Jellemző lehet, hogy – különösen kamasz- és ifjúkorában – gúnyolódást is kiváltó különc, csodabogár. El szokták mondani, hogy a befelé forduló emberek ifjúkora, fiatal felnőttkora nehéz, magányos, mert az élet első fele inkább a kifelé fordulást kívánja meg, ezt “díjazza”… Az úgynevezett életforduló – a harmincötödik-harminchatodik életév után – viszont az extrovertáltak, a kifelé fordulók kerülnek nehezebb helyzetekbe, és az introvertáltak egyre jobban megtalálják önmagukat, ez lesz számukra a sikeresebb korszak.
Az ifjúkori önismeret gyakran gondolkozik végletekben: nagyszerű vagyok; tehetséges vagyok; ki, ha én nem? – hülye vagyok, életképtelen vagyok, nekem sohase lesz társam, nem lesz belőlem semmi stb. És ilyenkor az ember gyakran a kettőt egyszerre vagy gyorsan váltakozva gondolja. És ez még mindig: normális.
Hogy túl gyerekes-e? Persze, biztos. Az introvertáltak lassabban érnek, és a kamasz- és ifjúkor még sok gyerekes vonást őriznek (amiből aztán sokat még a felnőttkorba is magunkkal viszünk, de jó, ha tudunk róla, különben megmerevedik, és uralkodik fölöttünk).
És végül az utolsó kérdés: ki kezdeményez? (Ki “hízeleg”?) Igen, a közfelfogás szerint, a hagyomány szerint: a férfi. De már Dosztojevszkij is megírta, hogy ez csak a látszat és valójában – ha még oly észrevehetetlenül is – mindig a nő nézi ki magának a férfit, és kezdeményezi a kapcsolatot. (Ez aztán a mi modern világunkban némileg el is durvul, időnként nagyon is egyértelművé válik.)