Egészségemre!

Bus István | 2003. Február 12.
Kiterítve fekszünk: az újság meg én. Tétova, remegõ kezemmel végigsimítom az öles fõcímet – "Nincs járvány!" –, majd erõtlenül visszahanyatlom a párnák közé.




A kísérlet meghiúsult. December elejétől a konyhapénz jelentős részét elsikkasztottam, és facsart narancslevekre, továbbá félszintetikus vitaminokra vertem el: egyszer élünk ugyanis, és akkor már lehetőleg jó sokáig. A megelőzésről egyébként kamasz koromban hallottam először, de akkor még szexuális szövegkörnyezetben, mostanában azonban én is bedőltem az Egészség rovatunknak. Hiába.

Az újságok menetrendszerűen cáfolják az influenzajárványt, és ez, úgy látszik, jel a szervezetemnek. A szervezet ilyenkor azt mondja: “Jól van, öcsém, kezdődjön, aminek kezdődnie kell”, majd szélesre tárja kapuit a vírusok és a baktériumok előtt. Először még mit sem sejtek, csak apró jeleket fedezek fel magamon. Elüldögélek odahaza, este sem akarok menni sehová, elkezdem nézni a ValóVilágot és elolvasom Zsanett “cikkeit”. Ekkor már tudom, hogy baj van.

Másnap úgy érzem magam, mint egy hiperagresszív bullterrier: folyamatosan nedves az orrom, és legszívesebben átharapnám a torkát minden szembejövőnek az utcán. A munkahelyen hosszan meredek az üres számítógépképernyőre, és el-elfelejtek megdicsérni egy-egy új kosztümöt. Erőt vesz rajtam az influenza különösen aljas változata. Jönnek a kétségbeejtő hasmenésrohamok, ezért aztán síkfutásból megjavítom az elmúlt száz esztendő valamennyi olimpiai rekordját.

Természetesen úgy viselkedem, mint a legtöbb férfi. Elutasítok mindenfajta, gyógykezelésre irányuló felhívást. Dolgozom inaszakadtáig, mint a munka hőse, gyöngyözik a homlokom, még rosszabb lesz a kedélyállapotom, időnként pedig köhögni kezdek, pedig csak azt akartam mondani: “Légy szíves, add vissza a golyóstollamat, különben nagy bajba kerülsz!”

Aztán ennek is vége szakad, és elérkezik a mélypont. A férfias tartás elenyészik, a sziklakeménység porrá hullik. Hónom alá lázmérőt szorítok, és várom a végítéletet: a higanyszál kúszik és kúszik, majd megállapodik harminchat-nyolcon. Ám ez kevés, főleg, hogy úgy érzem, a fejem kétszer akkora, mint általában, és úgy fűtenek benne, mint a legendás 424-es gőzmozdonyban, amikor beállították vele a pályacsúcsot. Újabb húsz percre visszahelyezem hát a minden valószínűség szerint elromlott hőmérőt, ám az megmakacsolja magát, és csak egytized fokot hajlandó engedni. Így aztán vagy a konvektor segítségével, vagy a pöckölgetős technikával feltornázom a lázamat a hőemelkedés szintjére, és amint eléri higany a piros vonást, eldobok mindent, és kifekszem.

Most már minden rendben: hivatalosan is, tényleg beteg vagyok. Hívjatok legott javasasszonyt, piócás embert, mentőt, orvost, vagy egyenesen papot, de előtte rendeljetek egy nagyobb szállítmány zsebkendőt egy papírgyárból! Rendes férfi, ha eléri a hőemelkedés állapotát – amikor a kontúrok olvadozni kezdenek, és köztes tartományban, élet és halál határmezsgyéjén jár – közel engedi magához a nőt. A nő pedig, kis félmosollyal a szája szegletében, teát hoz, antibiotikumot szerez – lehetőleg lónak való mennyiséget –, és meghámoz egy raklap déligyümölcsöt. Lesimítja tüzelő homlokunkat, csitítgat, letisztázza tollba mondott végrendeletünket, és amikor megkérjük, hogy űzze el szemünk elől a táncoló sárga karikákat, kikapcsolja a tévét.

Másnap természetesen otthon maradunk, és halkan rettegünk, felhívnak-e a munkahelyünkről a felibe-harmadába elvégzett munka miatt. Jack Londont olvasunk meg Rejtő Jenőt, és sajtos tallért rágcsálunk. Megnézünk a tévében egy idióta talk-showt. Tulajdonképpen egészen jól elvagyunk… Csak valahogy csend van… Meg olyan nagy nyugi. Kint egészen szépen kisütött a nap… Mi lenne, ha felöltöznénk? Persze, az olvadó hó párállik, és a kis pocsolyák felett hemzsegnek a vírusok, de hát, mi nem kaphatjuk el a kórt; már bennünk van, dolgozik, ám felvettük ellene a harcot.
Esetleg vehetnénk lottót, meg lemosathatnánk a kocsit, és mára ígértük cimboránknak azt a videofilmet, és akkor már elugorhatnánk együtt valahová egy félórára. Egy kis megfázás még nem a világ vége. Igaz?
Exit mobile version