Az újságok menetrendszerűen cáfolják az influenzajárványt, és ez, úgy látszik, jel a szervezetemnek. A szervezet ilyenkor azt mondja: “Jól van, öcsém, kezdődjön, aminek kezdődnie kell”, majd szélesre tárja kapuit a vírusok és a baktériumok előtt. Először még mit sem sejtek, csak apró jeleket fedezek fel magamon. Elüldögélek odahaza, este sem akarok menni sehová, elkezdem nézni a ValóVilágot és elolvasom Zsanett “cikkeit”. Ekkor már tudom, hogy baj van.
Másnap úgy érzem magam, mint egy hiperagresszív bullterrier: folyamatosan nedves az orrom, és legszívesebben átharapnám a torkát minden szembejövőnek az utcán. A munkahelyen hosszan meredek az üres számítógépképernyőre, és el-elfelejtek megdicsérni egy-egy új kosztümöt. Erőt vesz rajtam az influenza különösen aljas változata. Jönnek a kétségbeejtő hasmenésrohamok, ezért aztán síkfutásból megjavítom az elmúlt száz esztendő valamennyi olimpiai rekordját.
Természetesen úgy viselkedem, mint a legtöbb férfi. Elutasítok mindenfajta, gyógykezelésre irányuló felhívást. Dolgozom inaszakadtáig, mint a munka hőse, gyöngyözik a homlokom, még rosszabb lesz a kedélyállapotom, időnként pedig köhögni kezdek, pedig csak azt akartam mondani: “Légy szíves, add vissza a golyóstollamat, különben nagy bajba kerülsz!”
Aztán ennek is vége szakad, és elérkezik a mélypont. A férfias tartás elenyészik, a sziklakeménység porrá hullik. Hónom alá lázmérőt szorítok, és várom a végítéletet: a higanyszál kúszik és kúszik, majd megállapodik harminchat-nyolcon. Ám ez kevés, főleg, hogy úgy érzem, a fejem kétszer akkora, mint általában, és úgy fűtenek benne, mint a legendás 424-es gőzmozdonyban, amikor beállították vele a pályacsúcsot. Újabb húsz percre visszahelyezem hát a minden valószínűség szerint elromlott hőmérőt, ám az megmakacsolja magát, és csak egytized fokot hajlandó engedni. Így aztán vagy a konvektor segítségével, vagy a pöckölgetős technikával feltornázom a lázamat a hőemelkedés szintjére, és amint eléri higany a piros vonást, eldobok mindent, és kifekszem.
Most már minden rendben: hivatalosan is, tényleg beteg vagyok. Hívjatok legott javasasszonyt, piócás embert, mentőt, orvost, vagy egyenesen papot, de előtte rendeljetek egy nagyobb szállítmány zsebkendőt egy papírgyárból! Rendes férfi, ha eléri a hőemelkedés állapotát – amikor a kontúrok olvadozni kezdenek, és köztes tartományban, élet és halál határmezsgyéjén jár – közel engedi magához a nőt. A nő pedig, kis félmosollyal a szája szegletében, teát hoz, antibiotikumot szerez – lehetőleg lónak való mennyiséget –, és meghámoz egy raklap déligyümölcsöt. Lesimítja tüzelő homlokunkat, csitítgat, letisztázza tollba mondott végrendeletünket, és amikor megkérjük, hogy űzze el szemünk elől a táncoló sárga karikákat, kikapcsolja a tévét.
Másnap természetesen otthon maradunk, és halkan rettegünk, felhívnak-e a munkahelyünkről a felibe-harmadába elvégzett munka miatt. Jack Londont olvasunk meg Rejtő Jenőt, és sajtos tallért rágcsálunk. Megnézünk a tévében egy idióta talk-showt. Tulajdonképpen egészen jól elvagyunk… Csak valahogy csend van… Meg olyan nagy nyugi. Kint egészen szépen kisütött a nap… Mi lenne, ha felöltöznénk? Persze, az olvadó hó párállik, és a kis pocsolyák felett hemzsegnek a vírusok, de hát, mi nem kaphatjuk el a kórt; már bennünk van, dolgozik, ám felvettük ellene a harcot.
Esetleg vehetnénk lottót, meg lemosathatnánk a kocsit, és mára ígértük cimboránknak azt a videofilmet, és akkor már elugorhatnánk együtt valahová egy félórára. Egy kis megfázás még nem a világ vége. Igaz?