– Egy ilyen makrancos egyéniség, mint ön, hogyan érezheti magát jól egy olyan feszes, fegyelmezett műfajban, mint a híradó?
Testvéreivel Prágában
– Talán azért érzem magam annyira jól benne, mert egyrészt fegyelemre késztet, amelyre olykor nagy szükségem van, másrészt a feszessége biztosít egy érdekes játéklehetőséget. Egy pillantásnak, egy hangsúlynak, egy gesztusnak adott pillanatban sokkal nagyobb jelentősége van. Emellett az állandó élő adásnak valóban létezik egy különös varázsa. Az alatt a néhány év alatt, amióta híradózok, velem szinte minden megtörtént, ami tévéssel megtörténhet. Gyulladt ki stúdió, robbant fel lámpa, dőlt fel díszlet, tört el alattam szék, romlott el súgógép. Megesett, hogy nem jelent meg a felkonferált bejátszás, hogy más jelenet tűnt fel helyette: robbanás helyett tortaevő verseny, árvíz helyett csa-csa-csa-bemutató…
– Mit tesz ilyenkor?
– Próbálom kivágni magamat… A lényeg, hogy ilyen esetben reagáljon az ember. Ehhez azonban fontos, hogy ne legyen készületlen. Nézze át előtte alaposan, miről lehet szó a műsorban, nézzen valamennyire utána a dolgoknak, és ez ad valami biztonságot a rögtönzéshez. Fontos, hogy mindig készenlétben legyünk, és jó tudni, hogy a humor mindig segíthet.
– Utána hogyan reagál? Szemrehányást tesz, hisztizik, leszidja, aki hibázott?
– Miért tenném?
– Mégiscsak maga vitte a bőrét a vásárra…
– Igen. Ez a szakma kockázata. Aki kamera elé ül, az vállalja a könnyebb siker és a látványosabb bukás lehetőségét. Egyébként bárkivel előfordulhat, hogy hibázik. Többnyire utólag jót röhögök. Ebben nagyszerű partner a maga száraz humorával Süveges Gergő.
– Mindig fontos az életében a humor?
– Meghatározó. Tudja, az élet úgy hozta, hogy anyuval hamar egyedül maradtunk.
– Elváltak a szülei?
– El is váltak, és aztán nagyon hamar meghalt az apukám. A nagypapám is, a dédnagyapám szintén. Tehát úgy adódott, hogy négyen éltünk együtt: mama, nagymamám, és dédi… Mindannyiuknak nehéz, kemény élete volt, de amikor együtt voltunk, rengeteget nevettünk. Mivel nem volt férfi a házban, belénk rögződött, hogy mindent magunknak kell megoldani. Ha ki kellett tapétázni, ha lejött a kilincs, ha be kellett hangolni a tévét, négyen nekiálltunk, és megcsináltuk.
– Mondja, az, hogy úgy nőtt fel, hogy nem volt jelen az életében férfi… Hogy is mondjam…?
– Hogy nem okozott-e problémát a kapcsolataimban?
– Igen.
– Nézze, sok minden okozott, és okoz problémát a mai napig, de ez éppen nem. Nem lettem sem gerontofil, nem érzek beteges vágyat az idősek iránt, és nincs apakomplexusom.
– Hanem?
– Mit keresek? Jó kérdés. Talán a rendkívüliséget, a szellemet, az értelmet, a humort, a lovagiasságot…
– Akkor igazán nagyon egyszerű dolguk van magával a férfiaknak…
– Akkor nem muszáj velem…
– Maga mindig megtalálta?
– Valahogyan igen. Az első szerelmem még kisiskoláskorban egy hatalmas csokor virággal jött el az első randevúnkra. Nyilván csórta valahonnan, mert honnan lett volna pénze rá, de akkor is fontosnak tartotta. Vagy a következő: valami marhaságon összevitatkoztunk, és rosszban váltunk el vasárnap este. Tél volt, hó, fagy, ő mégis másnap motorra szállt, és eljött hozzám harmincöt kilométernyire, hogy tisztáznunk kell a dolgot. Beállított a kollégiumba, mint egy igazi macsó. Egy másik teleírta a szarvasi strand falát, hogy “Szeretlek, Éva!” Tehát ha valaki odajött hozzám, hogy “Köll kóla?”, vagy, hogy “Jó vagy nálam, bébi!” nem kápráztatott el különösebben. Ahhoz valami rendkívüli kellett. Ha egyéb nem, akkor az, hogy nagyon szeressem az illetőt.
– Könnyen esik szerelembe?
– Hosszabb ideje élek ugyanabban a kapcsolatban.
– Könnyű magával?
– Ezt még a legádázabb ellenségem sem állíthatná. Néha elég raplis vagyok. Néha túlontúl magabiztos, aztán egy pillanat alatt pánikba esek. Néha racionálisnak igyekszem látszani, aztán ripsz-ropsz, elszabadulnak az indulatok. Néha önállónak képzelem magamat, majd kiabálni szeretnék: “Segítség!, Segítség!, Segítség!” Néha szükségét érzem a magánynak, aztán hívni kezdem a barátaimat.
– Sok van?
– Meglehetősen. Különböző helyeken mindig szükségét éreztem, hogy kialakítsam a magam baráti körét. Vagy mindig úgy ügyeskedtem, hogy kialakuljon. Már odahaza, Szarvason, a lakótelepen is, aztán különböző iskolákban, városokban, attól függően, hogy éppen hova jártam. Később itt, Pesten, a rádióban, a tévében is. Évek óta létezik egy női bagázs, ahol minden férfit kibeszélünk, aki csak a látókörünkbe kerül.
– Beülnek egy presszóba?
– Akár. Vagy elmegyünk egy fitneszterembe, beülünk szaunázni, elindulunk kirándulni, aztán a végén többnyire cukrászdában kötünk ki.
– Szerintem maga nem is édesszájú!
– Hát nem. Nagyi mesélte, hogy nyolc hónapos koromban beleittam egy pohár sörbe. Először attól ijedt meg, hogy sírni fogok, aztán attól, hogy milyen angyali boldogság töltötte el az arcomat. Igen, a fanyarabb, karcosabb dolgokat azóta is jobban szeretem.
– Hajlamos a fanyarságra?
– Á! Nem. Annál romantikusabb vagyok.
– Mire gondol elalvás előtt?
– Valami szépre. Hogy milyen jó dolgok várnak rám holnap, holnapután, a jövő héten… Ezeken aztán szépen elábrándozom. Igyekszem ilyenkor a lelkemet ünnepibe öltöztetni. De legtöbbször olyan fáradtan dőlök az ágyba, hogy fuccs az egésznek, és rögtön elalszom.
– Élvezi a népszerűséget?
– Ami ennek a női része, azt igen. A csillogás, a bókolás, a szolidabb reprezentáció jólesik. Ami terhes kötelezettség lenne, például hogy menjek le konferálni egy isten háta mögötti érdemtelen fesztiválra, azt nem várják el tőlem a csatorna arculatépítői. Nem szeretnék olyan sztár lenni, aki nem élheti az önálló életét.
– Nem is féltékeny azokra a kollegáira, akik szeretnének, és sikerül?
– Másban vagyok féltékeny, ebben nem. Szerintem vannak fontosabb dolgok is.
– Mennyire fontos magának a siker?
– Nem tudom. Túlontúl könnyen jött. Különösebbet nem tettem érte, szinte az ölembe hullott a lehetőség. Behívtak néhányunkat a Komlósi Stúdióból a junior híradóba, és aztán alkalmasnak bizonyultunk, és ott ragadtunk. Igyekeztem megtanulni a szakmát. Ez azóta is tart, de nem kellett erőfeszítéseket tenni érte, megharcolni, átküzdeni magam válságokon. Számomra az egész ma is inkább olyan játék, amelyet nagyon komolyan veszek, de nem önmegvalósítás, vagy életcél. Szeretem csinálni, és igyekszem is minél jobban, de még nem derült ki, mennyire fontos számomra.
Kihörpintjük a teát, és indulunk. Felajánlja, szívesen elvisz kocsival. Köszönettel elutasítom, és indulok gyalog. Lehet, hogy kicsit lassúbb, de ne mondjon be engem az esti Híradóban mély megrendültséggel a Süveges Gergő…