Rengeteg osztályzatot kapnak a gyerekek, kötelező olvasmány van az olvasás megszerettetése címszóval – a kisfiú azóta nem szeret olvasni –, s hasonló a helyzet a rajzolással is. Udvarra kimenni, folyosón szaladgálni tilos; a játékokat kivitték az osztályból, szünetben egyetlen szórakozás a büfé… A nehéz táskát nem segíti fel a tanító néni, hiába kérik a gyerekek, és nem ad nekik papír zsebkendőt sem (“Miért nem hoztál magaddal?!”).
Rövid válasz után azt ígértem, hogy minderről majd most fogom a véleményemet részletesebben elmondani.
Először a be nem jelentett tanárnőcseréről: úgy látszik, még mai iskoláinkban is kiszolgáltatott szülők vannak; még mindig van, ahol az iskolát nem szolgáltatásnak tekintik, melyet a szülő igénybe vesz, hanem valamiféle hatalommal bíró hivatalnak, amelyik ráadásul nem veszi tekintetbe azt a Magyarországon törvényben is rögzített alapelvet, hogy minden gyerekekkel foglalkozó intézménynek a gyerek „mindenek felett álló érdekét” kell szem előtt tartania minden intézkedésében! Nem működnek az iskolákban a szülői szervezetek, vagy ha igen, nem látják el a szülők – és a gyerekek – érdekvédelmét. Nem hoznak létre iskolaszéket, holott erre a törvény lehetőséget ad.
Két tanítónő egy helyett? Ez az úgynevezett tantárgycsoportos oktatás; mindkét tanítónő kevesebb – feleannyi – időt tölt a gyerekekkel, holott ebben az életkorban a gyerekek még nem a tantárgyak, hanem a tanító néni kedvéért tanulnak, a személyes kötődés – és az ebben megtalálható érzelmi biztonság – a legfontosabb, a legfejlesztőbb az értelmi képességek szempontjából is!
Igaz, hogy a pedagógusoknak módszertani szabadságuk van, de ez nem jelenti azt, hogy sérthetik a gyerekek érdekeit, és törvényellenesen járhatnak el. Mindennap hat óra – ez testi-lelki ártalmat jelent, mint ezt vizsgálatokból is jól tudjuk. (Aki az ilyenfajta követelményekhez jól alkalmazkodik, belebetegszik a vizsgálatok tanúsága szerint.) A gyerekeknek szünetben lehetőleg szabad levegőn kellene száguldozniuk, játszaniuk, ezt megkövetelné a központi idegrendszer megfelelő oxigénellátásának biztosítása is.
Hogy annak is kell angolt tanulnia, aki ezt nem kérte (és persze, házi feladatot is kell készítenie), ezt egyszerűen a fentiekhez hasonló jogfosztásnak nevezném, és az a hely, ahol az ilyen problémákat az iskola vezetőségével, a fenntartóval, és – magasabb osztályokban – a diákönkormányzat képviselőivel egyeztetni kellene, megint csak az iskolaszék volna.
Amit a nehéz táskáról és a papírzsebkendőről ír, meghökkentő. Ez is arra utal, hogy hiányzik a gyerekek körül az ebben az életkorban még nélkülözhetetlen érzelmi burok. Értésükre adják, hogy ilyesmivel nem lehet zavarni a tanító nénit – mert hiszen a gyerek, sajátos szükségleteivel, az ilyen iskolai atmoszférában zavaró tényező.
Már a karikatúra határait súrolja, hogy rajz-, technika- és tornaórán elméleti oktatás folyik és szakadatlan fegyelmezés. Ami a körmösöket illeti – ehhez nincs szavam, nem akarom elhinni, bár tudom, hogy igazat ír. (A gyerekek testi fenyítése bűncselekmény.)
Amit levelében arról ír, hogy a gyerekeket folyton sürgetik, hat órán keresztül, hogy minden percet kihasználnak, hogy minél több feladatot tudjanak megoldani – mindez a készségek kialakulása ellenében hat (így nem lehet megtanulni biztonságosan írni, olvasni, számolni), és ugyancsak betegítő. A készségek kialakítása csak ráérősen, elhúzottan történhet meg, naponta visszatérő rövid idejű gyakorlással, mely azonban hónapokban és években számítva igen hosszú ideig tart.
Mély meggyőződésem – és sok magyar iskola mindennapos gyakorlata bizonyítja –, hogy osztályozni egyáltalán nem kellene! Bőven elég volna az értékelés sok másféle – gesztusbeli, szóbeli, vagy írásos – formája. A törvény is lehetővé teszi, hogy Magyarországon a gyerekeket hatodikig ne osztályozzák! (Az osztályzás szorongást kelt, és ezzel csökkenti a teljesítményt!)
Sajnos, azt kell mondanom, hogy az ön gyereke kudarcos iskolába jár. Ezen azt értem, hogy a szakszerűtlenül dolgozó iskola kudarcra ítéli önmagát – de ami nagyobb baj: folytonos, megújuló kudarcélményekkel öli el a gyerekek kíváncsiságát, szoktatja le őket a világ és az ember megismerésének vágyáról.
A leírtak alapján csak azt mondhatom: én tüstént, azonnal, évközben is, másik iskolába vinném a gyerekemet, még akkor is, ha az messzebb van.