Azért jó így, tél vége felé az interjú helyszínéül egy bevásárlóközpontot választani, mert már megkezdõdtek a nagy leértékelések. Amíg az ember vár a beszélgetõtársára, nézelõdik, netán vásárol.
Ha az interjúalany is előbb érkezik, nézelődik, netán vásárol. Így esett, hogy a Barátok közt sorozat friss sztárjával, Oszter Alexandrával egymásra meredtünk két szemközti butikból, és míg ő egy rózsaszín pulcsit mutatott nekem a kirakaton át, én egy fekete ruhát lobogtattam felé. Az összhang már létrejött.
– Látom, hogy szeretsz vásárolni…
– Jaj, nagyon! Kicsi koromban a mama gyönyörű ruhákat hozott nekem Olaszországból, és azóta is imádom a szép holmikat. Szeretek vásárolni, mama is szeret, ezért gyakran együtt megyünk, a papa meg csak nevet rajtunk.
– Ha együtt vásároltok, ki fizet?
– Néha a mama, de azért az öltözködés az én költségem. Jó érzés, hogy a saját keresetemet költhetem magamra… Nem tagadom, a rezsimet még fizetik a szüleim, mert pályakezdő színésznőként nem mindig tudnám kigazdálkodni.
– Külön laksz tőlük?
– Igen, már körülbelül egy éve.
– Nem volt nehéz az elszakadás huszonegy évesen?
– Nem, mert én nagyon korán önálló lettem. Mamám akkor is rengeteget turnézott, amikor kicsi voltam, megesett, hogy a hivatása egy-két hónapra Olaszországba szólította, a papa pedig színházban játszott, forgatott, így gyakran vigyáztak rám idegenek. Azokat a bébiszittereket szerettem, akikkel szituációs játékokat játszhattam. Failoni nagymama mondta is, hogy biztosan színésznő leszek, de a papa egyáltalán nem örült ennek. Óvott a pályától, valószínűleg érezte, hogy mire felnövök, már nehéz lesz színésznőként érvényesülni.
– Gondolom, azért nem tiltott el a pályától…
– Dehogynem! Tízéves voltam, amikor a szüleimmel felléptünk egy Vitray-műsorban, utána hívtak gyerekszínésznek, lemezfelvételre, de a papa nem engedett. Később, még érettségi előtt, nagy társaságban ünnepeltük a papa ötvenedik születésnapját, ahol közös kis műsort adtunk elő meglepetésként, Dévai Nagy Kamillával. Ezt látta Málnay Levente filmrendező, aki utána meghívott a Vidám Színpadra, de a papa azt mondta, amíg nem érettségizem le, szó sem lehet róla. Érettségi után a Képzőművészeti Főiskola festő szakára vettek fel, de akkor is a színház volt a mindenem, és biztos voltam benne, hogy végül a világot jelentő deszkákon fogok kikötni. Így is lett: felvettek a Gór Nagy Tanodába, otthagytam a főiskolát, és azóta már a Vidám Színpadon és az Újpesti Színházban játszom, most meg a Barátok köztben egy olasz lány bőrébe bújtam bele. Érdekes volt, nem is tudtam a válogatásról, de behívtak, mert tudták, hogy félig olasz vagyok. Beléptem, kérdeztem, hogy olaszul vagy magyarul beszéljek? Megdöbbentek, hogy ilyen jól tudok olaszul, és rögtön a próbafelvétel után megkaptam a szerepet.
– Hogyan jött a festés az életedbe?
– Kicsi koromtól kezdve imádtam rajzolni, hétvégén hajnali ötkor keltem, csak azért, hogy papírt, ceruzát vegyek a kezembe. Magnón mesekazettákat hallgattam, s közben képekben megjelentek előttem a mesék, azokat rajzoltam. Így kezdődött, s később tudatosan tanultam a képzőművészetet. Papa jobban örült volna, ha festő leszek… Persze, nyaranta most is festek, és évente kiállítják a képeimet egy balatoni kiállításon.
Duci lányból királykisasszony – II. rész>>