A szabadság ára
– Eszerint otthon vagy mindhárom országban.
– Hogyne! Mindenütt vannak barátaim, mindenütt alkottam, mindegyik kultúra nyomot hagyott a festményeimben, mozaikjaimban, gobelinjeimben! Bár a lényeg mindegyik városban ugyanaz: nem szeretem, ha az anyag könnyen megadja magát. Az a jó, ha ellenáll, ha harcolni kell vele, ha a kettőnk küzdelméből, közös erőfeszítésünkből jön létre valami új! A gobelin például hatalmas, időigényes küzdelem. Azért nem dolgoztam olajjal, mert könnyen megadja magát, ha festesz. Tudod, mit tartok csodálatosnak? Hogy a férjemmel soha nem csináltunk semmit – egyetlen országban sem! – politikai érdekből, a művészi elveink ellen! Megőriztük a szabadságunkat, és ez nagyon fontos. Persze, a szabadság azt is jelenti, hogy képes vagy szenvedélyesen együtt dolgozni másokkal – mint egy középkori művész –, egy közös cél érdekében.
– Mondasz erre példát?
– Van egy mozaikom a XI. kerületi házasságkötő terem falán. Megbíztak a munkával, be kellett vinnem a tanácsi vezetőhöz a terveimet. Vittem ötöt-hatot, tetszett is, a főnök mégis bizonytalankodott: talán jobb volna, ha egy menyasszonyt meg egy daliás vőlegényt ábrázolna a mozaik… Megrémültem, megfagytam, de érveltem: egy házasodó fiatal pár mindent szívesen néz az esküvője közben – szépet, romantikusat, boldog jövőt ígérőt –, ám annak biztosan nem örülnek, ha a falról rájuk köszön egy náluk szebb ifjú pár… Hosszadalmas tárgyalás következett, az építész (a csapattársam!) drukkolt nekem, végül győztünk. Nem került habos menyasszony a falra.
– Az is megeshetett volna, hogy a megbízó meggondolja magát.
– Hogyne! A szabadságnak ára van…
– Budapest nagyon megváltozott az utóbbi évtizedben, de más lett a huszonegyedik századi Athén és Párizs is. Ebben az új világban a művész abból él, hogy eladja a munkáit.
– A jelenség egyszerre új és ősi. A középkori művészek is eladták a művészetüket, én is “eladó vagyok”. Egyrészt fáj, hogy meg kell válnom a “gyermekeimtől,” másrészt fiatal korom óta munkál bennem a vágy: nem önmagamnak akarok alkotni. Nevem van Athénben, sok művemet megveszik. Közben sír a lelkem, különösen a gobelinekért. Nem cél a pénz – csak eszköz –, ám szükség van rá ahhoz, hogy ne érezzem magam bizonytalanságban. Elfogadom a helyzetet, az idő kerekét nem lehet visszaforgatni. A dédunokáim számára valószínűleg egyetlen óriási ország lesz Európa, hiszen e hatalmas kultúrájú földrész csak így tudja “ellensúlyozni” Amerikát… Közben sajnálom a háromezer éve létező drachmát. Már nincs. Görög állampolgárként azt is elmondom, hogy Attikai-félszigeten most drágább ez az eurós élet, mint a korábbi. Ám az biztos, hogy “egyik hazám” számára sincsen más út…
Nyomot hagyni magunk után…
– Több, mint negyven évet éltél a férjeddel…
– Negyvenötöt.
– Szerencse, szépség vagy okosság kell ahhoz, hogy egy házasság ilyen sokáig tartson?
– Nem tudom. Ha mégis válaszolni akarok, akkor azt mondom, hogy kevés a szépség, kevés az okosság, sokkal inkább kellenek a közös célok, a közös életfilozófia. Magyarul: az a legfontosabb, hogy azonos legyen a véleményünk arról, hogy mi lényeges és mi lényegtelen az életben. Például minket nem tudtak tönkretenni, felizgatni az anyagi problémák. Másról szólt az életünk. Különös ajándék a sorstól, hogy segíteni tudtuk egymás munkáját! A férjemnek van egy gyönyörű szobra Krétán, én készítettem köré mozaikot… Nos, ha ez az összhang megvan, akkor kivételes szerencse a szépség meg az okosság.
– Művészként is szerencsés vagy?
– Nem szeretem az egyértelmű válaszokat. Igen, talán, lehet… Szerintem egy sikeresnek tűnő ember is lehet szerencsétlen, egy sikertelennek látszó asszony vagy férfi is lehet boldog. Minden sikerben van rossz, és minden bajban van szépség. Én hálás vagyok a sorsnak azért, mert tehetséget adott, és kötelességemnek érzem, hogy e tehetségből visszaadjak valamit az embereknek. Nem vagyok Picasso, de a magam módján nyomot kell hagynom magam után. Ahogy nyomot hagy egy jó tanár, egy sokgyerekes édesanya… Szerintem ilyen egyszerű az ember dolga Párizsban, Budapesten, Athénben vagy a Föld bármely pontján.