Valaki fuvolán játszik. A dal kiszûrõdik a folyosóra – Hullan Zsuzsa színésznõ – a Barátok közt Sziszije – lakásából. Az elõszobával egybenyíló nappaliban mézszõke, nyurga kamaszlány gyöngéden hajol hangszerére. Körötte gyertyák égnek.
A mennyezeten a rizsszalmából készült, gömb alakú lámpaernyők sápadt, holdfénnyel teli labdák. Anna befejezi a dalt, becsukja a kottát, közben üdén és kedvesen előttem terem Zsuzsa. Olyan szívből jövő vendégszeretettel fogad – teával, kávéval, üdítővel, süteménnyel kínál -, amelyet legfeljebb vidéken tapasztalhat a szerencsés utazó.
– Vidéki lány vagy?
– Igen – feleli, elöntik az emlékek, az arca csupa ragyogás. – Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, március huszonötödikén születtem, Bakonycsernyén. Soha olyan önfeledt és boldog nem voltam, mint gyerekkoromban. Mezítláb csatangoltunk, játszottunk Báles Jutka barátnőmmel nagymamám kertjében. A nagyi roppant eredeti egyéniség volt, meggyőződéses képzeltbeteg, állandóan halálán érezte magát, miközben majd’ kicsattant az egészségtől, és órákig, remek drámai érzékkel adagolt történetekkel traktálta a szomszédasszonyokat. Ha szemernyi tehetséget örököltem, azt neki köszönhetem. Szerényen éltünk egyszoba-konyhában, apukám művezető volt Balinkán, a bányában. Talán a váltott műszak miatt keveset láttam, nem volt úgy jelen a gyerekkoromban, mint anya, a húgom, meg a két nagymamám, ezért vágytam rá annyira, hogy vele lehessek.
– Milyen érzés “apja lányának” lenni?
– Mióta az eszemet tudom, mindig neki akartam megfelelni, arra vágytam, hogy nagyon büszke legyen rám. Ő Oroszlán jegyben született, én Kos vagyok, jól kijövünk, de ennél többről van szó, ez mély, erős érzelmi kapocs. Egyszer hajnalban elémentünk egyik barátommal, amikor vége volt a műszaknak. Sokszor kérleltem, de sose vitt le, és akkor megértettem, miért: amikor kilépett a liftből, tetőtől talpig szénporos, és fáradt volt, mint a többiek, csak elgyötört pillantása világlott ki a feketeségből. Sírva fakadtam, olyan szívszorító volt így látni az én drága apukámat.
|
A lányok, Anna és Vera néhány évvel ezelőtt |
– A temperamentumodat kitől örökölted?
– Anyától, aki csupa élet és energia. Ő találta ki, hogy ezt az izgő-mozgó Zsuzsi gyereket be kellene íratni a Balettintézetbe, de sajnos, későn, mivel közben nyolcadikos lettem. Érdekes, hogy a “véletlen” mindig úgy hozta, hogy valaki folyton a színészet felé terelgetett. Egyik nap az osztálytársam hozott egy cetlit, hogy Pécsett, a Művészeti Szakközépiskolában van tánctagozat, tanítanak színészmesterséget, vannak balettórák, akrobatika. Így kezdtem el tizennégy évesen az önálló életet. Előbb egy ismerős néninél laktam, aztán albérletekben. Az iskolában olyan mesterek foglalkoztak velünk, mint Eck Imre, és a Pécsi Balett más kiválóságai, ám otthon egyedül éreztem magam. Magányos voltam, sokat sírtam. Nem volt ott anya, hogy hozzá bújjak.
– A művészeti iskolában nehéz barátra találni, erős a rivalizálás.
– Épp az volt a baj, hogy a legek közé tartoztam, meg nem is vagyok barátkozó típus, így teljesen kívülálló maradtam az osztályban.
– A korán jött önállóságtól lettél ilyen talpraesett?
– A táncórák hihetetlen állóképességet, önfegyelmet, pontosságot követeltek, megtanultam, hogy a sikerért keményen kell dolgozni.
– Az eddigiekből az következne, hogy táncos lettél. Mi történt?
– Valóban ez volt a szívem vágya, de volt egy bokaszalag-szakadásom, a lábam nem bírta volna, hogy prímabalerina legyek, hosszú szólókat táncoljak, viszont hihetetlen ambíció, maximalizmus fűtött. Úgy gondoltam, ha balerina nem lehetek, akkor felhagyok az egésszel, és elmentem a kecskeméti Óvónőképző Főiskolára.
Szeretek kipróbálni mindent, ami veszélyes – II. rész>>