Sokan vélekednek úgy, hogy legjobb esetben minden marad a régiben. Egy vidám Ötye-klub fiatalos ötvenesei nem nagyon értették, miért javaslom ezt a témát. “Eddig se kellettünk senkinek, ezután se küldenek értünk gyorsfutárt, állásajánlatokkal” – szögezték le, és ott folytatták a társalgást, ahol abbahagyták: hányasra felelt az unoka, kinek beteg a párja, melyik gyógyszernek megy fel az ára? Beszélgettem huszonévesekkel is. Nagyrészük nem értette, miért kell szavazni, amikor a dolog el van döntve, és minden azon múlik, milyen szerepet szánnak nekünk az Unióban. Oké, ha elfogadják a diplomákat, és munkát is lehet vállalni, nem feketén, hanem az adott ország fizetési- és jogszabályainak megfelelően. Mert itthon reménytelen az elhelyezkedés. Akik mennének valamerre, nem tudják, hová és miképpen, akik maradnának, nem tudják, milyen lehetőséget kínál az Unióhoz tartozás.
A közvélemény-kutatók szerint a nők tele vannak kérdésekkel és aggályokkal arról, vajon mit hoz a csatlakozás? Ha marad a balkáni bér, és netán egekbe szöknek az árak, akkor miből élünk meg? Lesz-e csemetéinknek lakása, mert már ma, egy lyukért is csillagászati összeget kérnek? És lesz-e munkánk? Hiszen az elmúlt évtizedek nagy vesztesei mi voltunk. Amilyen sürgető lendülettel állították munkába a nőket az ötvenes években, ugyanolyan gyorsan, elsőként tőlük szabadultak meg a leépítéskor. Mert a multik a “kis költségvonzatú, jól kihasználható” huszonéveseket alkalmazzák. De a “kétkeresős családmodell” azért maradt, csak két fizetésből lehetne tisztességesen megélni. Jogos igény, hogy világosan akarunk látni, mielőtt döntenénk.
A nők és Európa – II. rész>>