Be kell vallanom: nem ismerem a “biztos, szakmai választ” kérdésére. De azt hiszem, úgy tapasztaltam, hogy ilyet más sem ismer. Vélemények vannak ebben a kérdésben. Mindjárt ott kezdődik a dolog, hogy – és ez még nem a maguk esete! – mikortól kezdve tanuljon egy kisgyerek idegen nyelvet? Sokan úgy vélik: minél korábban kezdi, annál jobb!
Én – sok más szakemberrel együtt – arról vagyok meggyőződve, hogy valamikor az iskolaérettség elérésének idején lenne jó elkezdeni az idegen nyelv tanulását – esetleg kettőt is egyszerre! –, direkt, utánzásos módon, ahogy a gyerek hat-hét évvel ezelőtt az anyanyelvét kezdte tanulni (tehát nem írásosan, nem nyelvtani alapon). Sokan azt mondják, hogy erre az időszakra megszilárdul a gyerekben az anyanyelvi struktúra, viszont még elég képlékenyek a hangképző szervek, hogy igazán jól elsajátítsanak egy idegen artikulációt – persze, ha a tanár jó, és jól artikulál! –, másfelől pedig ilyenkor kiugró a gyerek memória-teljesítménye, ez a memoriterek kora, a gyerek nagy mennyiségű idegen szó begyűjtésére is képes (de rendszerezésére még nem!).
A maguk esetében egészen másról van szó: sorsszerű helyzetről, az apa spanyol, az anya magyar, természetesnek kellene tekintenünk, hogy a gyerek kétnyelvű lesz. Van, aki azt mondja, hogy ez a későbbiekben nagy előny a gyerek számára, van, aki ehhez azt fűzi hozzá, hogy a kétnyelvű emberek nem tudnak jelentős teljesítményt elérni olyan pályákon, ahol a szóbeliség – s ezen belül a mélyebb összefüggések felismerése, átélése, használata – jelentős szerepet játszik; feltehetőleg nem lesznek sem filozófusok, sem költők…
Ilyen helyzetben is mindenképpen az tanácsolható – ez egyébként a nevelés vagy még pontosabban a gyerekekkel való együttélés fontos alapelve –, hogy a szülők viselkedjenek kongruensen, vagyis legyenek azonosak önmagukkal, beszéljenek természetes módon a gyerekkel azon a nyelven, amelyik számukra a legtermészetesebben adódik, feltehetőleg, legtöbbször saját anyanyelvükön. Tegyük ehhez hozzá: a kezdet kezdetétől beszéljenek, beszélgessenek a gyerekkel ezen a nyelven, dúdoljanak neki, mondókázzanak vele. A legújabb kutatások szerint: ne is megszületése pillanatától, hanem már magzati kortól forduljanak a gyerek felé személyes kommunikációjukkal. Ez persze, legelősorban az anyára vonatkozik, aki figyelmét magzatára irányítva “beszélget”, kommunikál vele. A vizsgálatok szerint a magzat érzi, érzékeli, felfogja az anya figyelmét, érzelmeit, képzetáramlását, neki szánt hangadását. (Ismerjük azokat a kistestvéreket, vagy éppen apákat, akik játékosan “bekiabálnak” a mama hasába, aztán fülüket a gömbölyödő hasfalra tapasztva várják a “választ”, a mozdulást, a rándulást, az apró rugdosásokat. Nagyon valószínűnek látszik, hogy ez bizony jótékony hatású.)
A maguk esetében tovább bonyolítja a dolgot, hogy a “környezet” egy harmadik nyelven beszél. Ez nyilván majd a gyerek megszületése után három évvel válik igazán jelentőssé, amikor a gyerek esetleg óvodába megy, szülei közül kikerül, és új nyelvi környezetbe kerül. A kisgyerekek bámulatosan gyorsan sajátítják el a környezetükben beszélt nyelvet, sőt, az is megfigyelhető, hogy a későbbiekben ezt beszélik “legszívesebben”, akármilyen nyelven is folyik otthon a társalgás a szülőkkel, a családi körben.
Maguknál egyébként minimálisan kétharmad-egyharmad arányban oszlik meg a spanyol és a magyar nyelv, majd otthon, hiszen, mint írja, maga a férjével spanyolul beszél.
Azt gondolom, hogy nem kellene most egy “elvi” döntést hozni – bár amit ír, helyes –, hanem a gyerek megszületése után az ő jelzéseihez is alkalmazkodva és saját belső indíttatásaikat követve kell majd alakítani az otthoni nyelvhasználatot.
De az anyanyelv, mint a szó is mutatja, valóban elsősorban az anya nyelve. Megértem aggodalmát. Ez a háromnyelvűség nekem is egy kicsit soknak tűnik, de a gyerekek rugalmasak, nagyon sokat kibírnak, és hátrányokat is előnyükre tudnak fordítani! Akkor, ha otthon megvan az érzelmi stabilitás, a szülő kongruens magatartásában az egyértelműség.
“Hét nyelven beszél!”. A német Friedrich Wolf professzor mondta tanítványáról, a híres nyelvészről, Immanuel Bekkerről, hogy “hét nyelven tud hallgatni”. A két- (vagy három-) nyelvű gyerekekkel is, amikor felnőnek, gyakran valami ilyesmi történik: kiválasztanak egy főnyelvet maguknak, s a melléknyelven vagy nyelveken pedig érteni (hallgatni) fognak elsősorban.