Pedig a majdnem kétméteres, jóképű műsorvezető csöppet sem hasonlít az én kicsi, kerek nagyikámra, de a viselkedéséről az az unalomig ismert mami-szózat jut eszembe, miszerint a vidéken felnövők sokkal udvariasabbak, mint a pestiek. Mert e fiatalember olyan jól nevelt, mint egy középkori lovag. Egy lovag a XXI. században…
– Engem arra neveltek, hogy minden embernek meg kell adni a tiszteletet. Ha valaki kedves velem, azt kedvességgel kell viszonozni, a nőknek fel kell segíteni a kabátjukat, és le kell segíteni őket a járművekről… Nincs ebben semmi különös. Így normális, nem? Ahogy az is természetes, ha az ember tiszteli az édesanyját meg az idősebb testvéreit. Egyáltalán nem zavar, ha a két bátyám (a kisebbik is kilenc évvel idősebb nálam) tanácsokat ad nekem. Jelzem, azt sem tudom elképzelni, hogy durván beszéljek anyámmal. Képtelenség! Én fiatal korom ellenére – huszonhét éves vagyok – átéltem már azt az iszonyatot, amikor az ember attól retteg, hogy elveszíti az édesanyját. “Átjön” a képernyőn, hogy szomorú vagy, mondta akkoriban egy kollégám… Anyu ma jól van, ez óriási ajándék! És az udvariasságomról még annyit mondanék el, hogy az soha nem a rangnak, a beosztásnak vagy a pénztárcának szól! Ez nagyon fontos.
– Ismerek olyan diplomás férfit, aki “elvből” nem segíti le a feleségét a buszról. Azt mondja, hogy az “emancipált” párja komoly állást tölt be, tehát egy járműről is képes leszállni. A világ “elbunkósodott”, az udvariasság nem tipikus…
– Nem kell tipikusnak lenni! Nem! Rosszul vagyok azoktól a “divatos” kortársaimtól, akik slusszkulcsukat lóbálva teszik-veszik magukat. Kapnak az apjuktól egy csodakocsit, és ettől különbnek érzik magukat, mint a többi ember. Félre ne értsen, nem sajnálom tőlük! De ha apám dolgozik meg a kocsimért, akkor én sehol sem vagyok… Nem érdekelnek az ilyen emberek, ezért nem járok szórakozni sem. A bálok, a fogadások sem izgatnak, utálok “vonulni”… Viszont szívesen jövök össze a barátaimmal. Van köztük testnevelő, szülészorvos, tévés – nem hasznossági alapon választottam! –, közgazdász. Az egyik tehetséges és segítőkész barátom szülei milliárdosok. Amikor diplomázott, azt mondta az apja: ha sikerül, kapsz egy Porschét. Ő visszakérdezett: minek? És egy tízéves Ibizával közlekedik. Van ilyen.
| Édesanyjával – a nyolcadikos ballagáson |
– Ez a kérdés olyan, mintha előre megbeszéltük volna! Most, az interjú után veszem át életem első komoly autóját. Részletre vettem egy Opel Vectrát. Éveken át “kispolszkival” közlekedtem…
– Én, a százhatvanöt centimmel egyszer vezettem egy ilyen aprócska járgányt, és utáltam magam azért, mert lábam is nőtt… Ön közel két méter.
– Röhejes voltam a kicsi kocsiban. Mégis óriási szeretettel gondolok vissza a Polskira, mert mindenhová elvitt. Nem státuszszimbólumnak kell az új autó, hanem azért, mert végre szeretnék elférni! Majd elviszem egy köre, és meglátja, milyen boldog vagyok!
– A televíziózás tette lehetővé, hogy új kocsit vegyen.
| Tuniéziában, Karthagóban a barátnőjével |
Szebeni István, az Aktív műsorvezetője – II. rész>>