Eszközökre, műszerekre gyűjtünk kórházaknak, lélegeztetőgépre, hogy beteg gyermeküket végre hazavihessék ápolni a hozzátartozók, külföldi műtétekre, amelyektől gyógyulás várható. Kezdünk hozzászokni, hogy ez így van rendjén. Vajon tényleg rendben van ez így? Az alábbiakban olyan embereket mutatunk be, akik csak drágán juthattak (volna) a gyógyuláshoz. Sajnos, ezek nem egyedi esetek, hiszen nagyon sokan gyűjtenek gyógyító beavatkozásokra; lapunk Levélváltás rovatában önök is hétről-hétre találkozhatnak segélykérő leveleikkel.
| Nagyné Király Ida |
Nagyné Király Ida évekig harcolt lánya életéért. Mint mondja, akkoriban bármit megtett, ha tudta, az közelebb viszi őket a vese-transzplantációhoz. Mindent felhasznált, amit csak lehetett, pénzt, energiát, protekciót, kapcsolatokat. A műtétig mégsem jutottak el, a fiatal lány szíve nem bírta tovább, pedig már majdnem sikerült.
– Több mint húsz éve, hogy elveszítettem a lányomat. Biztos vagyok benne, ha ma történik mindez, megmenthettük volna – mondja Ida. – Régebben szinte lehetetlen volt elérni, hogy valakit külföldön operáljanak, nálunk pedig még kevés transzplantációs műtétet végeztek. Nem csak a szükséges pénzt kellett előteremtenünk, meg kellett küzdenünk az elmúlt rendszer bürokráciájával, rugalmatlanságával is. Az anyagiak előteremtésében sokat segítettek a kollégáim, létrehoztunk egy alapítványt, amely később a lányom műtétjére összegyűlt pénzt hasonló problémákkal küzdő betegek javára fordította.
Magyarország akkor a prágai donorközponthoz tartozott, csak oda fordulhattunk, ők viszont kevés donorral rendelkeztek, képtelenség lett volna kivárni a lányomnak megfelelő átültethető szervet. Próbáltuk családon belül megoldani a problémát, de nem engedélyezték, hogy felajánljam az egyik vesémet. Dialízisre is rengetegen vártak, hegyeket mozgattam meg, hogy bejussunk. A lányom nehezen bírta a beavatkozást, le volt gyengülve, ráadásul még egy fertőzést is elkapott. Végül sikerült kapcsolatba lépnem egy göteborgi klinikával, volt donoruk, vállalták az átültetést, összegyűlt a pénz is, de mégsem indulhattunk. A legnehezebb akadály az volt, hogy valutakiviteli engedélyt szerezzünk a Nemzeti Banktól. Több sorstársunk már hónapok óta várt ilyen engedélyre, mi is ezen csúsztunk el, vagyis az időn. A gyermekem szervezete föladta a harcot.
Volt idő, amikor kerestem a felelősöket, ma már senkit sem hibáztatok, bár nem volt könnyű elfogadni a történteket. Az sem nyújt sok vigaszt, hogy tudom, mi mindent megtettünk, mert ha nem járatják velünk végig ezt az iszonyú kálváriát, a kislányom még most is köztünk lehetne.
Pénzt vagy életet! – II. rész>>