Mondd, te miben hiszel?

Mihalicz Csilla | 2003. Április 09.
Napi küszködéseinkben sokszor céltalanul sodródó hajónak érezzük sorsunkat, és szeretnénk végre "kikötni" valahová.




Összeállításunkban olyan embereket kerestünk meg, akik eltéphetetlenül lehorgonyoztak valahol, és szilárdan bíznak. Miben is? A maguk erejében, apró és nagyobb örömökben, Istenben – vagy egy irdatlanul nagy pofonban.

Azt mondják, ha van olyan szakma, amely teljesen “kiszívja” és elhasználja a művelőjét, hát a pedagógusi ilyen. Schuller Máriát elnézve, ennek semmi jelét nem látni. Harminchat évig tanított ugyanabban a szakközépiskolában, és amikor elérte a nyugdíjkorhatárt, nem megkönnyebbülést, hanem hiányt érzett.








Schuller Mária pedagógus
Egyenlő a bukott és a kitűnő


– A pályámon végig zavart, hogy heti két órában nem tudtam igazán fölkelteni a gyerekek érdeklődését a történelem problémái iránt. Nem tudtam gondolkodó és kérdező embereket nevelni. Az iskolarendszernek sem olyan a szerkezete, amely ezt nagyon lehetővé tenné, hiszen a tanár oktat, aztán kikérdez, és a gyerekeknek nincs alkalmuk megfogalmazni a saját gondolataikat. Aztán szép lassan le is szoknak arról, hogy erre törekedjenek.

Több mint tíz éve történt a nagy találkozás Mária és a hasonló korú, temperamentumú Rudolfné Éva között, amelyből megszületett az ötlet: gyerekcsoportot toboroznak, akikkel együtt gondolkodni és játszani fognak. Mária a tanulók szunnyadozó érvelő-kérdező-rácsodálkozó képességeit hozza a felszínre, az örökifjú, drámapedagógus Éva pedig a gátlásoktól mentes szerepjátszó-, utánzó-, önmagukat mozgással kifejező kedvüket éleszti föl.
Minderre egy-egy órájuk van a tíz-tizenöt éves gyerekekkel, péntekenként egymást váltva. Utána – levezetésül – jöhet a zsíros kenyér lila hagymával, és a csevegés.





– A gyerekfilozófia módszerét az Amerikai Egyesült Államokban dolgozták ki, de az európai kultúrában gyökerezik. Egy-egy szöveggel, filmmel lehetőséget kínálok arra, hogy a gyerekek rákérdezzenek az adódó problémákra. Kérdéseik gyakran mélyebbek és fantáziadúsabbak, mint a konkrét valóság. Az a célom, hogy idővel rólam “leváljanak”, és egymással vitázzanak, érveljenek. Két alapszabály van, ezeket maguk is mindig elmondják az újonnan bekerülőknek: itt nincs olyan, hogy buta kérdés, és hogy soha nem tévedhetsz. Így azok a gyerekek, akik a hétköznapokon cipelik a maguk kicsi és nagy stigmáit, itt levetkőzik azokat. A bukott és a kitűnő tanuló egyenrangú félként érvel. E tíz év alatt megerősödött az a hitem, hogy az előítéletek részben feloldhatók, és a gyerekeket meg lehet szabadítani a – feleléstől, a kudarcoktól, a másik embertől, a jövőtől való – félelmeiktől.
Mondd, te miben hiszel? – II. rész >>
Exit mobile version