Az őzszínű mellény van rajta, amitől az ember első gondolatra indiánnak nézi. Valamilyen európai indiánnak, kockás flanelingben, szótlan nyugalomban, mögötte kimondatlan történetek és soha el nem mesélt gondolatok lehetnek.
Akkor, ott, az út szélen még nem tudtam, hogy kicsoda. Csak valami olyasmit éreztem, hogy ezzel az emberrel jó lehet elindulni. És megérkezni is jó lehet. S a legjobb talán a közbeeső idő Vele.
Az utazás. Mert nem mindegy, kivel utazik az ember. Az már ott bizonyos volt, hogy a férfi körül – később megtudtam, hogy a szegedi képzőművészet Don Quijotéjának nevezik –, a dolgok és az emberek biztonságban vannak. Hogy nála az igen igen, a nem nem, a nyolc óra az nyolc óra, a tizenkettő az percre pontosan tizenkettő. Közben játékosság terem mellette, és kíváncsiság meg jóízű barátok, akiknek megőrzik fontos mondataikat, az ilyeneket például: “Az élet ünnepek nélkül olyan lenne, mint a poros országút szomjat oltó korcsmák nélkül…” Nem tudom, miért gondoltam mindezt, hiszen akkor még egy szót sem beszéltünk.
Azt a történetet a rénszarvasokkal már Ipolypásztón mesélte Szűcs Árpád. Vagy Ipolyságon? Nem is tudom. Az biztos, hogy egy szőlőlugasban ültünk, sokan a családból, olyan igaziban, ahol viaszosvászon abrosz borítja a kecskelábú asztalt, vastag falú poharakban a házigazda savanykás borát kínálják, de van borókapálinka és savanyú káposzta, az a fajta, amelyet errefelé kénnel finoman megfüstölnek, hogy harsogóan fehér és ropogós maradjon.
Ott mesélte találkozását a rénszarvasokkal, de talán nem is csak azokkal, hanem egy szemlélettel, egy tartással, egy ideával. Egy megvalósult álommal találkozott a messzi északon, amelyet itt, a Felvidéken érzékeny idegekkel, még pontosabban értenek, mint másutt. Társával akkor már beutazták Finnországot. A sarkkör közelében járhattak, amikor a tundraféle kopár legelőn fából szerkesztett, derékmagasságú kerítés állta útjukat. A kerítésen széles kapu, könnyen emelhető gerendapánttal. A kerítésoszlopon tábla: “Finn-norvég államhatár. Ha kimész, csukd be a kaput, mert átjönnek a rénszarvasok.”
Ha én találom meg azt a kaput, bizonyos, hogy álldogálok ott egy darabig. Talán még a zsebkendőmet is előveszem, s eltűnődöm az emberi nem szokásain, hajlandóságain, különféle népek történelmének eredőin. Sok mindenen. Az ipolypásztói pap legidősebb fia is megállt ott hosszan. Hallgatott, gondolkodott, aztán természete szerint, elnevette magát. Ha én ezt otthon elmesélem, mondta. És nevetett.
Aztán a képek jutottak eszembe, a mindig pasztellba hajló, finom, pontszerű technikával készült festményei, melyeket nem ecsettel fest, hanem festőkéssel, nem is értem, hogy lehet harmóniát üzenni ilyen rideg szerszámmal. Mert erről szólnak a képei. A harmóniáról. Arról, hogy az élet szép és élni jó. Nem egyszerű ám megfejteni ezt az üzenetet. Mert a játékos és szelíd Don Quijote-Szűcs Árpád nem adja könnyen magát. Kipróbáltam. Csak akkor nyílnak meg rétegek, tartományok, ha a képei előtt állva, a figyelmünkön túl, a lelkünket és a gondolatunkat is odaadjuk…
*
Másnap, ahogy ígérte, felhívott. Mondtam, lelke rajta, megnyitom a kiállítását. Azt gondoltam, legszívesebben csak egy gyertyát vinnék. Meggyújtanám, és ha már elmentek az ünneplők, halkan elénekelném neki. “Sok születésnapokat, vígan megérhess / Gondjaidat számlálni ne légyen terhes / Az ég harmatja szívedet újítsa / Áldások árja házad elborítsa…”
Merthogy most volt a hetvenedik születésnapja.
A képei május 11-ig még ott vannak a múzeum mögött, a szegedi várban. Megnézhetik, hogy igazat mondtam-e.