Hazulról jön, kipihent, “szellősen” elegáns, mint mindig. Megdicsérem a sportos rövidkabátját, jólesően nyugtázza az elismerést. Ritkán vásárol magánk holmikat, ezt is sokáig nézegette, végül a felesége beszélte rá. Nem szereti a feltűnő vagy hivalkodóan divatos darabokat, és az ünnepélyes, komoly színeket. Kedvenc színe a világoskék – most is apró kékkockás inget visel – ez passzol a szeméhez. Sok nő bolondul ezért a különös, világítóan kékesszürkés szempárért. Ülnek a tévé előtt, szemeznek vele – határozottan úgy érzik, mintha őket nézné a Híradó jóképű műsorvezetője –, és nagyon nem bánnák, ha egyszer egészen közelről is láthatnák, szemtől szembe.
– Azt szokták mondani, ha a férfi egy fokkal szebb az ördögnél, az is bőven elég. Rád ez nem érvényes. Örülsz neki?
– Ezt a külsőt se mindig könnyű elviselni. Ahogy a szép nők, úgy a jó fizimiskájú pasasok is gyanakvást ébresztenek: biztosan nincs sok sütnivalójuk. Ismered a mondást: szép lehetsz, okos nem. Eleinte nagyon zavart, hogy a külsőm alapján ítélnek meg. Állandóan bizonyítani akartam, megmagyarázni, hogy a látszat is csalhat. Aztán rájöttem, hogy ennek nincs értelme. Felesleges állandóan bizonygatni, hogy milyen baromian jó fej vagyok. Annak ellenére, hogy még tetszem is a nézőknek.
– Tévés pályafutásod tizennégy éve kezdődött az MTV-nél, ahol több népszerű magazinműsornak voltál a szerkesztőriportere. Hatodik éve, hogy csatornát váltottál, és azóta egyfolytában híradózol. Korrektül, mondhatni klasszikus híradóstílusban vezeted a műsort, mégis sztár lettél. Jól mondom?
– Holott nem annak tartom magam, hanem újságírónak és híradósnak. Ebből is látszik, hogy nálunk nincsenek igazi sztárok. Sztár az, aki szerepet játszik, és a színészi, vagy előadói képességével ejti bámulatba az embereket. A híradós egy köztiszteletben álló, ismert ember, de nem sztár. Nyilván azért alakulhatott ki ez a mítosz körülöttünk, mert bennünket legtöbbet látnak a képernyőn.
– Erről szerencsére lebeszélt Balázsovits Lajos, amikor jelentkeztem volna a színművészetire. Hálás vagyok érte. Akkor már elkezdtem az egyetemi tanulmányaimat Prágában, a Károly Egyetem Társadalomtudományi karán, ahol nemzetközi újságíró szakon végeztem. Így hát kollégák vagyunk. Ha te ülnél az én helyemen, most te lennél a sztár, és én csinálnám az interjút veled.
– Nem vagyok biztos abban, hogy a nézők örülnének a cserének. Arra nem gondoltál, hogy másféle műsorokban is kipróbáld magad?
– Amíg szeretem a szakmámat, és fontosnak tartom, hogy híradós vagyok, nem szabad kirándulni más műsorokba. A híradónak épp az a lényege, hogy stabil és folyamatos. A néző szereti azt, amit megszokott. Hazamegy, bekapcsolja a tévét, és tudja, hogy otthon van. Ezt az érzését erősítik a rendszeresen jelentkező műsorok és az attól elválaszthatatlan, ismerős arcok. Egy híradósnak nagyon kell vigyázni a hitelére. Nem vetne rám túl jó fényt, ha egyszer csörgősipkában látnának, másszor alsógatyában. Az emberek hajlamosak az azonosításra. Ha bármi mást csinálnék, az már nem ugyanaz a Szellő lenne, aki ott ül a híradóban.
Tovább a második részhez >>