De ha egy mindenre elszánt tévéproducer mégis eltökélné, hogy tévésztárt farag belőlem, több akadályba is ütközne. Először is abba a szilárd hitembe, mely szerint a televíziózás is szakma, amelyet egyfelől tanulni, másfelől tudni kell, amire azért szerencsére még ma is akad néhány példa. Szembe kellene nézni továbbá azzal a ténnyel, hogy szókincsemben a baromi és a fantasztikus jelzőkön kívül még jó néhány akad, és ezektől nem szándékozom megválni a jövőben sem, ráadásul a férfiakat mindig a férfiak és sohasem a pasik gyűjtőnéven említem. Beszédhibás nem vagyok, de, hogy ez most előny-e vagy hátrány… Végül is újságíró, gondolná menedzserem, így az ötperces betelefonálós vetélkedők helyett rögtön mélyvízbe, valamiféle kérdezős műsorba dobnának. De melyikbe?
A reggeli műsorok eleve kiesnek, mert nem vagyok hajlandó háromkor kelni, ezenkívül ott ülnék kukán, amikor az N-Cián nevű együttes tagjait kellene faggatnom nyolcadik kerületi turnéjukról, míg a Nemzet Színészének válaszait akkor is végighallgatnám, ha az adásmenet szerint már rég rántottát kellene sütnöm egy tangótáncossal.
De ha sikerülne is olyan műsort találni, ahol mindenki elégedett volna mindenkivel, akkor jönne csak a neheze: sztárt kellene faragni belőlem. Ennek több akadályát látom.
Társasági életem ugyanis ebből a szempontból katasztrofális. Estéimet mese- és egyéb könyvek olvasásával, zenehallgatással, futással és barátaimmal való kapcsolattartással töltöm, ahelyett, hogy partikra járnék. Nem golfozom, nem gyűjtök madárpókot, nem vagyok vegetáriánus, és soha nem fogok énekelni a szilveszteri műsorban! Az, aki öt centinél magasabb sarkú cipőt akarna rám adni, hónapokig segédkezhetne a fekvőgipszem körül, ráadásul nem pályázom ilyen dicséretekre sem a bulvárnapilapok társasági rovatában, mely szerint: Emese nagy feltűnést keltett tűzvörös estélyi ruhájában. (Jó, tudom, a ruhát másnap visszavihetném a szalonba, ahonnan kölcsönkértem, hogy a következő hétvégén valaki más keltsen benne nagy feltűnést.)
Lássuk be, magánéletem a dobra verés szempontjából reménytelen, ráadásul szemérmes és zárkózott vagyok. Ezt valószínűleg örököltem, mert ismerve a szüleimet, ők a leghatározottabban megtagadnák, hogy gyerekkori fotóimat a sajtó kezére adják. (És ismerve a képeket, ennek mindenki örülhet.) Senki tanácsára nem bútoroznék össze olyan ultramaratonista kamionversenyzővel, vagy jópofa bankvezérrel, aki hajlandó volna bulvárnapilapokban fényképezkedni velem, és elmondani, hogy Emese csodálatos teremtés, érzékeny, okos, nincs még egy ilyen nő a világon. (Bár mondjuk, ez igaz.) Fiam, akinek még az is nehezére esik, hogy félévente elmorogja: a Bence azt mondta, hogy az anyukája azt mondta, hogy jó volt, amit írtál, szóval a fiam nehezen viselné, ha az iskolában mindenki megismerne, és nekem is bőven elég az a népszerűség, amelyet ő szerez nekem…
Tudom, a tévésztároknak sok a barátjuk, és szebb húst kapnak a boltban, de ez sem csábító lehetőség. Én ugyanis a sok új barát helyett a régiek elvesztését fájlalnám, akik a sztárságról nagyjából ugyanúgy gondolkodnak, mint én. Józsitól pedig a boltban most is szép húst kapok, pedig szerintem nem tudja, hol dolgozom, csak azt, hogy nem szeretek korán kelni, ezért szombaton elrakja nekem a jó falatokat, ha kérem.
De hogy ezt megtenné-e akkor is, ha megtudná, hogy tévésztár lettem…?