Negyvenhatos hadihajók az ajtóban

V. Kulcsár Ildikó | 2003. Május 06.
Elsõ változat (mesélõ: egy negyvenes, háromgyerekes anya) – A múlt szombatig azt hittem, hogy engem már nem tudnak kiborítani a gyerekeim, hiszen a jólelkû, de rémesen lusta fiam alaposan megedzett kamaszkorában.




Az esküvője napján szinte lebegtem! Az imádott Péteremnek diplomája, állása van, ráadásul elvesz egy kedves lányt. Nekünk meg könnyebbek lesznek a hétköznapjaink! Most már “csak” két lánnyal – a tizenhét éves Laurával és a húszéves Verával – maradunk otthon. Így lelkesedtem magamban én, balga, nem gondolva arra, hogy rövidesen nemcsak a húszévesem hódítgatja a fiúkat, hanem Pöttöm is. (Ráragadt ez a név, hiába lett tizenhét éves…)

Mert bizony betoppant az első szerelem egy helyes, negyedik gimnazista kölyök képében. A srác állandóan nálunk múlatja az időt, Pöttöm havonta náluk tölt egy hétvégét. Voltam vele nőgyógyásznál, fogamzásgátlót írattunk… Jaj, mennyire féltem őt!

Szóval, az utóbbi hónapokban Pöttömre összpontosítottam, közben Vera kidobta a lovagját. Két éve jártak együtt, de a fiú állítólag vallási tébolyba esett, nem hajlandó táncolni, színházba menni. Nem szóltam bele, mert a középsőm – ellentétben a fiammal és Pöttömmel – nemigen avat be a dolgaiba. Épp ezért lestem szorongva, hogy hétfőn magas, szőke fiú jött érte, kedden izmos fekete, pénteken dzsip várta a ház előtt. – Rendesen tanul, közben keresi az igazit – magyaráztam a konzervatív férjemnek, miközben magam is aggódtam, nem túl nagy-e a forgalom…

Aztán jött a szombat. Az a röhejes, sírnivaló múlt szombat. Vacsoravendégeket vártunk – az asztal megterítve, magam vadonatúj tűsarkúban… –, csöngettek, de nem a vendégeink érkeztek. A kapuban Bálint állt (Pöttöm szívszerelme), mellette egy jóképű, szőke srác. – Gyertek be! – mondtam, mire a szőke udvariasan bemutatkozott. – Veráért jöttem, meghívtam vacsorázni. – Jól nevelt ez a gyerek – állapítottam meg elégedetten, nem tudva, hogy micsoda kalamajkát kavarok…

Néhány perc múlva dühöngve viharzott le a lépcsőn a nagylányom. – Miért engedted be? Én ugyan megígértem, hogy elmegyek vele vacsorázni, de meggondoltam magam! Kilenckor találkozom egy évfolyamtársammal, tök belém esett… Most mit csináljak ezzel a fiúval? Itt hagyom neked meg apunak, küldjétek ti el – harsogta őnagysága. Méregbe gurultam. – Édesem, akkor engedlek ki az ajtón, ha a fiút is magaddal viszed! Te főzted, edd is meg!

Nem tudom, mi történt közöttük, mindenesetre a srác – udvarias köszönéssel! – távozott, ám amikor fellélegeztem volna, felháborodva rontott rám a férjem. – Láttad, hogy egy legalább negyvenhatos hadihajó – mármint férficipő – virít az előszobánkban? Drágám, nézz már körül: vannak-e még facér pasik a mi csudára liberális otthonunkban!? – Nem fojtottam meg a férjemet, ó, nem! Inkább felvonszoltam magam a gyerekeim tetőtéri birodalmába: Pöttöm rég elment moziba a kedvesével, a középsőm szobája is üres volt, ellibegett a randevújára. Nem találtam a hadihajó gazdáját… Ekkor érkezett Zsuzsa barátnőm a férjével. – Miért vagy ilyen dúlt? – kérdezte, amikor meglátott. – Ó, csak olyan eseménytelenek a hétköznapjaim, amióta a fiam elköltözött – feleltem rezignáltan.

Második változat (mesélő: Vera, bombacsinos, húszéves főiskolás)

– Anyu jó fej, de az rémes, amikor “beleszervez” az életembe. Eldöntöm, hogy nem megyek Gáborral vacsorázni, inkább egy másik fiúval találkozom, erre anyu beinvitálja Gábort.

– A fiú ott állt a kapuban, mit kellett volna tennie? – kérdezem a harcias ifjú hölgytől.
– Mondhatta volna, hogy nem vagyok itthon – vágja rá gondolkodás nélkül. – Így meg nekem kellett elküldeni azt a szegény fiút – folytatja mérgesen. – Aztán amikor éjfél körül hazaértem, apu az összes vendég előtt arról érdeklődött, hogy kié az a túlméretezett férficipő az előszobában. A társaság majd’ megpukkadt a röhögéstől… Az a baj, hogy a bátyám elköltözése óta túl sok a szüleim fölös energiája. És azt mind az én nevelésemre fordítják.

Harmadik változat (mesélő: egy negyvenes, háromgyerekes apa)

– Mégiscsak sok, hogy a lányom azzal fenyegetőzik, hogy a nyakunkon hagyja a számára unalmassá vált ifjoncot, utána meg idegen férficipőkben esem hasra a saját házam előszobájában! Naná, hogy megpróbáltam kinyomozni, kié! Pöttöm azt mondta tegnap reggel, hogy talán a szívszerelme hagyta nálunk. De akkor hogy ment el az a kölyök? Mezítláb? Őrület! Közben az én kis feleségemet nemigen izgatja a cipőügy, sőt, tegnap este roppantul alattomos előadásba kezdett, miszerint a cipő biztosan az enyém, csak régen vettem, és nem emlékszem rá. Azzal az aprósággal mit sem törődik, hogy a lábam három számmal kisebb. Kérdeztem, hogy szerinte összementem-e az utóbbi években, de ő csak vihorászott. Mert a feleségemet kizárólag az érdekli, hogy ne sérüljön a gyerekeink lelke. De könyörgöm, az én lelkemmel mi lesz?
Exit mobile version