Ha jól emlékszem, Csokonait tanultuk, és versbe szedtem mondanivalómat. Komoly volt a falevélre írt mondandóm tárgya: az idősek kizsákmányolása ellen lázadoztam. Alá is írtam a művemet, aztán a levelet becsúsztattam a “kizsákmányoló” ismerős postaládájába.
Szüleim később sápadtan olvasták a falevélre írt, szerintem egész jó rímekkel ellátott irományt, miközben a felháborodott címzett azt bizonygatta, hogy ezt csakis ők diktálhatták nekem. Én, mint „elsőverses szerző”, ezen az állításon teljes joggal felháborodtam. Hosszas bocsánatkérések következtek, de ezután is egy évig tartott, míg a címzett megenyhült családunk irányában…
| Szatmári Orsi |
– Szerelmes típus vagyok, és sajnos, túl becsületes is – vallja be. – A legnagyobb őrültséget tizennyolc éves koromban követtem el. A fiút, akivel jártam, kamaszkora óta ismertem és szerettem. Egyszer csak kaptam egy lehetőséget, hogy pár hónapra Olaszországba menjek énekelni. Kértem a barátomat, hogy bízzon bennem. Itáliában nagyon keményen dolgoztam, délutántól hajnalig énekeltem. Ekkor ismertem meg Gianfrancót. Magas volt, barna hajú, barna szemű – pont a zsánerem. Pincérként dolgozott ott, ahol én. Kedves volt velem, segített, ahogy csak tudott. Az utolsó együtt töltött esténk után, hajnali háromkor még elmentünk sétálni – ez volt életem legromantikusabb eseménye. Gianfranco a szakadó hóesésben, egy fehérre meszelt templom lépcsőjén letérdelt, és megkérte a kezem. A szótárban keresgélve, kézzel-lábbal magyarázta, hogy szeret, holnap utazzunk el a szüleihez, ne utasítsam vissza. Még ma is tisztán látom azokat az égő szemeket! De én, az erkölcs bajnoka, reszkető hangon elmondtam, hogy vár otthon egy fiú, s bár őt nagyon kedvelem, nem szeghetem meg az ígéretemet. Búcsúzásul egy puszit adott a számra, ennél több nem is történt köztünk. Megkértem, ne írjon, ne hívjon, ha én írnék neki, akkor se válaszoljon.
Hazatérve megtudtam, hogy meghalt a nagymamám, átszaladtam a barátomhoz, csak sírni tudtam. Mérhetetlen szomorúságomban elmeséltem neki az olasz fiú szerelmét, de ő nem hitte el, hogy nem csaltam meg, s még aznap éjjel szakított velem. Másnap már egy fekete démonnal láttam kocsikázni… Amint magamhoz tértem a gyászból és fájdalomból, levelet írtam Gianfrancónak. Nem válaszolt. Kerestem mindenfelé, de ő nem jelentkezett, hiszen én megtiltottam neki! Az egész életem máshogy alakult volna, ha ott, a hóesésben igent mondok, és nem vagyok hű egy olyan emberhez, aki ezt nem érdemelte meg. Megbántam, hogy ilyen bolond voltam!
Életem legnagyobb őrültsége – II. rész>>