Önnevelés

Ilyenkor aztán dühös is vagyok, hiszen nem él mindenki elfogadható anyagi színvonalon, szerető nagyszülői háttérrel, hogy az anyuka megengedhesse az oly nagyon vágyott otthonmaradást a gyermekével, miközben önmagára és párjára is jut ideje. Sajnos nincs mindig lehetőség Waldorf iskolába íratni a gyereket, és bármennyire is alaposan próbálja az ember kiválasztani a tanító nénit, igazából csak akkor ismeri meg, amikor már tanítja a gyerekét.

Nagyon hasznos volna, ha ezekre az élethelyzetekre is adna valamiféle útmutatást, hogy ilyenkor hogyan próbáljuk átvészelni az életet a lehető legkevesebb sérüléssel. Egyáltalán: milyen kompromisszumokat érdemes kötni, s mikor kell megkongatni a vészharangot, hogy ne tovább. Úgy gondolom, a legtöbb gyereknél felfedezhető ilyen-olyan pszichés eredetű probléma (például időnként rágja a körmét, kicsit izgága, többet tévézik, mint szeretnénk). Mindig aggódom, hogy az-e a helyes, ha ezeken egyszerűen túllépünk, megtéve azokat a változtatásokat, amiket ésszerű keretek között lehet, vagy pedig ezeket már nagyon komolyan kell venni, s ideje elgondolkodni, hogy az otthon felépített rendszerben valami alapvető hiba van? Várom válaszát!
Önnevelés – válasz>>