Mindig jó az effajta jóakaratú figyelmeztetés, hiszen azt képzeli be magának az ember – a szerző -, hogy nemcsak a “kiválasztottak”-hoz, éppen jó helyzetűekhez szól, hogy igyekszik szélesebb körben keresni a megoldást (amiről persze tudja, hogy mindig csak a kérdezővel együtt találhatja meg). És persze: a gondokra sosincs “végső” megoldás – szerencsére -, életünk legfontosabb gondjai hozzánk, személyiségünkhöz tartoznak, mindig újra feloldhatók – egyéni erőfeszítéssel -, de aztán, új helyzetben, megint elénk kerülnek. Együtt kell élni velük, mindig új modus vivendit, mindig új átmeneti feloldást keresve. (Modus vivendi: mondjuk így: az a mód, ahogyan élni lehet – latinul.)
Vegyünk egy szélsőséges esetet: anyagi gondok, nagyszülő hiány, a család izoláltan, elszigetelten él, minkét szülő dolgozik, kiderül, hogy nem az igazi, nem nekünk való a tanító néni… Mint a nagy fizikus, Heisenberg mondta, a kiúttalannak tűnő, válságos helyzetekben az első és a legfontosabb, hogy a veszély tudatában legyünk. Ez arra fog sarkalni minket, hogy keressük a lehetséges megoldásokat. Például: még pontosabban betartom az esti szertartásokat – mese, ének, sustorgó beszélgetés, marháskodás… – azaz: teret engedek az érzelmi, biztonságot adó, fokozó – soha nem követelő – adok-kapoknak, “kommunikációnak”.
Hogy milyen kompromisszumot érdemes kötni – és meddig – azt csak szülői intuícióm súghatja meg… A vészharangot pedig akkor kell megkongatni, ha például “tünetek” kezdenek mutatkozni, viszonylag tartós formában (például: sápadtság, kimerültség, gyakori sírás, nyugtalan alvás, fejfájás, indokolatlan gyomor- és bélrendszeri panaszok, vagy éppenséggel már elért szobatisztaság után fellépő bepisilés, körömrágás stb.). Ha a gyerek “időnként” rágja a körmét, “kicsit” izgága, vagy “többet tévézik, mint szeretnénk”(?), akkor mindenképpen várok egy kicsit, mielőtt szakemberhez fordulnék, hiszen a gyerekkori tünetek jelentős része jön-megy, és nem kíván feltétlenül “kezelést”. Ha azonban a tünetek tartósnak bizonyulnak, netán súlyosbodnak, akkor tényleg ideje lehet elgondolkodni azon, hogy, mint helyesen írja, az otthon felépített rendszerben valami hiba van, ha nem is alapvető.
A gyerekek általában nagylelkűek és megértőek. Ha valódi szükség kényszeríti munkába mind a két szülőt teljes munkaidőben, ezt a gyerekek, a tapasztalat szerint, sokkal jobban viselik, mintha volna lehetőség arra, hogy valamelyik szülő délután már otthon legyen, de nem élnek ezzel anyagi vagy presztízs okokból, mivel ezek – vagy valami más – fontosabbak számukra, mint a gyerek, a gyerekek. Igen, időnként fel kell vetnünk ilyenkor magunknak a kérdést, hogy helyesen élünk e saját mértékeink szerint vagy intuíciónkkal ellentétesen? A „nem látható”, érzéseink szerint mégis fontos dolgoknak tudunk-e helyet adni, jelentőséget tulajdonítani életünkben, tudjuk-e a “komolytalan” dolgokat komolyan venni és a “komoly dolgokat” játékosan, hiszen az ember – sok jeles szerző egybehangzó véleménye szerint – elsősorban játszó lény, és a gyerekek ezt még nagyon értik és érzik, szenvedést okoz nekik, ha a felnőttek hibás, “játéktalan” világába kerülnek.
Természetesen nem “Waldorf iskolába” kell mindenáron íratni a gyereket, hanem olyan iskolába, amelyik a gyerek szükségleteinek ismeretéből indul ki, amelyik a gyerek személyiségét akarja kibontakoztatni. De ha már a Waldorfot említette: alapítója Rudolf Steiner szerint, minden nevelés, önnevelés. A gyerek biztonságérzete nem anyagi helyzetünktől függ elsősorban, hanem attól, hogy mi hogy vagyunk önmagunkkal – és ezáltal ő vele –, “élvezzük”-e személyiségét, olyan környezetet teremtettünk-e köré, amelyikben jó otthon lenni. (Nagy írók Móricz Zsigmondtól John Steinbeckig nagyszerű példáit adják saját tapasztalatukból annak, hogy a súlyos anyagi nélkülözésben is hogyan virulhat fel egy jó gyerekkor, a Hét krajcár világától a Kedves csirkefogók-ig .)