– Gö-gö – feleli a gyerek a kisbabák bölcs megértésével, mire a mama csókot cuppant az arcára, és beveti magát a vásár forgatagába. A vágyott könyvbemutatón nagy a tömeg, sokaknak nem jut ülőhely, ő – a kisfia jóvoltából – letelepedhet az első sor szélén. Ismerősök integetnek, mosolyognak felé, boldogan dől hátra, elégedetten hallgatja a tanárát méltató szavakat, ám amikor a kiadó igazgatója rákezd a többi kiadvány bemutatására, hirtelen megfordul vele a terem. Hangyák szaladgálnak a karjában, a lábában, a gyomra összeszűkül. Hiszen a vadonatúj mesekönyv ünnepelt szerzője az a lány, aki második lett a meseíró-versenyen. Azon a rangos versenyen, ahol ő az első helyezést érte el…
A kisfia megérzi a belőle áradó feszültséget, és bömbölni kezd. – Mit keresünk mi itt? Igaza volt a férjemnek! Neked, angyalkám, szopizni kellene, biztos betrottyoltál a pelusodba… Közben anyád kiborul, mert a második helyezett már könyvet írt – gondolja kétségbeesetten, miközben a kicsi sírása elképesztő magasságokba szárnyal. Mit tehet? Felkapja a gyereket, és a kijárat felé siet. Nyitja az ajtót, közben hallja az igazgató hangját: …fiatalos, üde mesével ajándékozzuk meg a gyerekeket, a szerző kiválóan ismeri az apróságok lelkét.
– És én nem ismerem a gyerekek lelkét? – mondja “csak úgy” önmagának, amikor kilép a teremből. – Én is pedagógiát végeztem, imádok írni, és a fenébe… első lettem a versenyen!
Keres a parkban egy eldugott padot, megszoptatja a kisfiát, a gyerek megnyugszik, ő furcsa szédülést érez. – Iszom egy ásványvizet – határozza el, a kedvenc tanára a büfében talál rá. – Köszönöm, hogy eljöttél, gyönyörű a kisfiad! – öleli át kedvesen, ám a következő percben észreveszi, nincs minden rendben. – Miért szomorkodsz? Nézd, milyen sokan kíváncsiak a könyvekre! Nézd, mennyi remek kötet jelent meg megint! – mondja vidáman.
– Ó, igen – feleli, majd halkan, sírósan teszi hozzá: csakhogy a könyveket mások írják! Nekem még egy nyomorult cikkre sincs időm, mert csak pelenkázok, szoptatok, főzök. Azt a mesémet sem folytattam, amellyel első helyezést értem el… Elhülyülök, elbutulok otthon. A nagyfiam már középsős – fellélegezhettem volna –, de én újból szültem. És most itt szuszog az imádott gyönyörűségem… Még nem tudja, hogy az anyja egy senki! – hadarja egy szuszra.
– Gyere, öt perc múlva kezdjük az interjút! – lép a tanára mellé egy rádióriporter, mire ő bocsánatkérően néz rá. – Most nincs időm beszélgetni, de azt tudnod kell, én is átéltem hasonlókat! Minden nő, aki évekig tanult – diplomát szerzett, nyelvvizsgázott – a gyes idején néha-néha kétségbeesik… Pedig hidd el, nem maradsz le semmiről, élvezni kellene ezeket a soha vissza nem térő éveket! – mondja, majd elviharzik, ám mielőtt eltűnik a tömegben, visszakiált: az első könyvem negyvenéves koromban jelent meg!
A fiatal anyuka még este is szomorú. Gépiesen fürdeti, szoptatja a kicsit, rutinos kedvességgel teszi a vacsorát a férje és az óvodás kisfia elé, majd némán mosogat este tíz körül. Közben ingerülten pillantgat a párjára, aki ahelyett, hogy magába roskadtan emésztené a felesége könyvvásári élményeit, jókedvűen néz rá. – Kíváncsi vagy a nagyfiad óvodai családrajzára? – kérdezi, majd a kezébe nyomja a négyévesük műalkotását.
– Önmagát állította a kép középpontjába, az öccsét maga mellé rajzolta, mi egymás mellett állunk, egyforma magasak vagyunk… Ez remek! De mondd, mik azok a hosszú vonalak mögöttem? És az a szőrös karika a gyerekek mellett? – kérdezi felvillanyozódva.
– Én már megtudakoltam – feleli a férj diadallal. – A vonalak könyvek, mert a tündér-anyukája mindig szép nagy könyvekből olvas neki, a szőrös karika pedig nem más, mint a te mesédben szereplő, jóságos sünimanó. No, mit szólsz, milyen hálás közönség a fiad?
A fiatal anyuka – ezen a napon először – szívből nevet. Akkor pedig a könnye is kicsordul, amikor másnap bekapcsolja a számítógépét, amelybe egy vadonatúj file-címet írt be a férje. “Sünimanó legújabb kalandjai”. Nagyot sóhajt, majd elszántan nekikezd az írásnak: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két kicsi fiú, akiknek a szobájába beköltözött az a huncut Sünimanó…