Éppen egy részeg biciklist előztem, amikor megláttam, hogy a csepeli HÉV megállójában egy lány lenget, miközben próbálja felvenni a “barátságos vagyok és nagyon sietek” arckifejezést. Nemigen állok meg stopoló lányoknak, mert tavaly nyáron tévedésből megtettem, és amikor kérdeztem, hová vihetném el, mondta, hogy most csak ide, a bokorba, és háromezer lesz. Ez a lány azonban nem olyannak tűnt, aki köszönés helyett szájon vág és lefejel, majd a hajamnál fogva kivonszol a száguldó szigethalmi busz elé, de nem is úgy nézett ki, mint aki szexuális szolgáltatásokat akar felajánlani szezonvégi, extra kedvezményes áron. Ez a lány Mahátma Gandhinak volt öltözve, talpig indiai száriban, pántos bőrszandálban, szövött tarisznyával. Mondtam is magamnak: biztos filmesztétika szakra jár.
A lány beszállt, és a következő percben kiderült, hogy filmesztétikát hallgat. El is kezdtünk beszélgetni a Ponyvaregényről, aztán a Mátrixról, majd ő rögtönzött egy kiselőadást a dél-koreai és a mongol filmek újhullámáról, aztán egy kis idő múlva a Boráros térre (és az indiai mozi válságához) érkeztünk, így fájó szívvel, de elváltak útjaink.
Néztem a lány után. A homlokán ugyan nem hervadt sárga rózsa, csak a szárija lengett a dunai szélben, amint átvágtatott a piros jelzésen, de tisztára nosztalgikus hangulatba kerültem.
Másfél évtizede, középiskolásként kaptam rá a stopolásra, mert a reggeli buszjáratokra időnként csak úgy lehetett felférni, ha élő pajzsként nyomultunk az ajtó felé. Ezt hívtam magamban Volán-darwinizmusnak; bár itt a gyengébb utasok nem pusztultak ki, mint a dodó Madagaszkáron, csak nem tudtak elutazni Érdre. Azóta persze, van diákjárat, úgyhogy ma már nem kell stopolni, bár annak is megvolt a maga hangulata: volt például egy ember, aki Dunaújvárosból járt dolgozni Pestre, és egy idő múlva akkor is megállt, amikor nem is stopoltunk, csak ácsorogtunk a buszmegállóban. A legkülönösebbnek azonban azt találtuk, hogy nemsokára fejből tudta, melyikünk mikor ír témazárót. Aztán, amikor egy alkalommal ki akarta kérdezni Paul Verlaine Őszi chanson című versét, inkább visszaszoktam a buszra és a közelharcra.
A legjobb autóstopfogásunk érettségi után jött össze, amikor a nyugati határszélen egy egész napon át tocsogtunk az olvadó aszfaltban, este meg már éppen azt tervezgettük Marcell barátommal, hogy harakirit követünk el a nálunk levő szárazkolbásszal, vagy elmegyünk a Balatonra egy hétre, otthon meg majd mindenkinek azt hazudjuk, hogy eljutottunk Bretagne-ba, és Calvadost iszogattunk, miközben francia szüzek masszírozták a hátunkat. (Eredetileg ezt terveztük.) Ehhez képest megállt Mario, az olasz orvos, és elvitt bennünket egyenesen Velencéig, sőt, néhány napig nála is lakhattunk. Azóta is fontolgatjuk, hogy írunk neki egy lapot, de ha most olvassa a Nők Lapját, akkor ezúton is nagyon köszönünk mindent.
Aztán eszembe jutott az a fazon, aki pár éve vett fel a hetvenes úton Martonvásárnál, és elvitt egészen Fehérvárig. Piros kockaladával volt, a kocsi katasztrofálisan nézett ki. Mondta is, hogy üljek hátra, és csússzak át a baloldalra, úgyis csak azért vett fel, hogy ellensúlyt képezzek, mert borzasztóan jobbra húz a kormány.
Ilyesmik jártak a fejemben, amikor kiszállt a stopos lány, aztán egy darabig tervezgettem is, hogy idén nyáron megint kiállok az út szélére, hogy Daciákon, Opeleken, Trabantokon és IFA-pótkocsikon utazzam Siófokra, de felülkerekedett bennem az elpuhult nyárspolgár, és megkötöttem magammal azt a szörnyű kompromisszumot, hogy inkább egész nyáron stopoló bölcsészlányokat fogok fuvarozni.