A kettővel arrébb eddig félhangosan szórakozó asztaltársaság ugyanis elfogyasztotta a száznegyvennegyedik kör kevert-sör koktélját, és valószínűleg azt nehezményezte, hogy a mellettük masszívan, ám békésen alkoholizáló kőművesbrigád fején nincs (vagy éppenséggel van) micisapka. Ebből támadt a nézeteltérés, amely a heves szóváltás lépcsőfokát kihagyva tettlegességig fajult. A széket aztán követte a berendezés többi eleme, és hirtelen különböző tárgyak kezdtek röpködni a szűk légtérben: “Hopp, ez a háromkilós hamutartó majdnem eltalált, és nicsak, itt meg egy emberi test úszik el a bejárati ajtó irányába.”
Bömbivel azt a taktikát választottuk, hogy úgy teszünk, mintha mi sem történt volna. Jól megtermett barátom még az italát is kihörpintette, aztán lassú léptekkel – igaz, hátrafelé araszolva – elindultunk az ajtó felé. Ezt nem kellett volna.
A bunyós társaság néhány tagja megindult felénk, és ekkor hangzott el a kérdés: “Mi van, szemüveges, te is akarsz egyet?” Én persze abban a pillanatban semmi mást nem szerettem volna, minthogy érjük el a teljes leszerelést, törjön ki a világbéke, az oroszlán együtt feküdjön a báránnyal, Szaddám szombatonként teázgasson Tony Blairrel, én pedig, ha lehet, ép bőrrel megússzam az eseményeket. Szerencsére Bömbi jóval nagyobb darab nálam, így aztán nem indult meg ellenünk az attak, és egyre gyorsuló tempóban elhagytuk a csatateret.
Nem vagyok egy erőszakos figura. Verekedésbe szökőévente egyszer keveredek, és általában akkor sem én kezdeményezem az összecsapást. Olyankor azonban nem árt, ha az ember meg tudja védeni magát.
Öcsém ezt már kamaszkorában felismerte, és kipróbálta az aikido nevű küzdősportot. Edzések után rendszerint megmutatta, hogy miket tanult. Egyszer éjfél körül ért haza. Én már éppen a falnak fordulva aludtam, amikor kirángatott az ágyból, és lelkendezve mesélte, hogy új fejrúgást gyakoroltak, azonnal keljek fel az ágyból, húzzam ki magam, ő pedig egy köríves rúgást imitál, de nyugodjak meg, mert az arcomtól fél centire megállítja a lefeszített lábfejét.
Természetesen nem gyakoroltak még eleget, így aztán véletlenül teljes erőből fejbe rúgott, én beleájultam az ágyba, másnap meg azt hittem, álmodtam az egészet, csak azt nem tudtam, miért ferdült el az orrom néhány milliméternyit.
Miután később egy punk-rock koncertről már igazi kék-zöld foltokkal tértem haza, anyám nem bírta tovább, és a megkérdezésem nélkül beíratott egy vagyon- és testőr-tanfolyamra, ami, valljuk be, eléggé bizarr dolog. (Mondjuk, még mindig jobb, mintha a helyi hímzőkörbe váltott volna tagságit nekem, vagy a tudtomon kívül aláír egy szerződést a fél vesémre a szervkereskedő maffiával.) A tanfolyamot aztán elvégeztem, jól összebarátkoztam mindenkivel, miközben kedélyesen laposra vertük, majd a vállunk felett átdobva a földhöz vagdostuk egymást. Fogyott a ragtapasz rendesen, de aztán persze soha nem dolgoztam sem pénzkísérőként, sem gorillaként. Sőt, inkább kung-fuzó ismerősöm tanácsát fogadtam meg, aki csak a legvégső esetben bocsátkozik ökölharcba, és ha lehet, inkább elfut.
Mint azon a házibulin, ahol békésen üldögéltem a konyhában, és próbáltam szóba elegyedni egy ismeretlen fazonnal. Új voltam a társaságban, ezért aztán nem is tudtam, kit kell megtámadni, amint kitört a verekedés. Amikor az asztalt – és a tonhalas salátát meg három palack vörösbort – rám borították, úgy gondoltam, itt az ideje a visszavonulásnak. Szerencsére közel volt a spájz, így feltéptem az ajtaját, majd belülről bereteszeltem. Befőttek és szörpök társaságában fohászkodtam, hogy csapjon már be a gömbvillám, de legalábbis legyen vége ennek az egésznek. A csatazaj negyed óra múlva ült el. Amikor kimerészkedtem, nem ismertem a konyhára. A mosogató leszakadt, a bútorokból faforgács maradt, és elcsigázott lányok próbálták rendbe hozni, amit a fiúk porrá zúztak. “Na, neked volt a legtöbb eszed” – mondta nekem egy partvist szorongató szőke, amint kidugtam az orrom a spájzból. Én meg azt gondoltam, éppen ideje lelépni a buliból