Takács László tanár úr – mert róla van szó – a Székelyföldről jött a fővárosba, közben megjárta az orosz hadifogságot is.
Takács tanár úr – diáknevén: a Taxi! – soha nem feleltetett! (Bár feleltetni akkoriban kötelező volt.)
Így aztán rengeteg ideje volt, rengeteg időnk volt, tanóránként teljes ötven perc (akkor még ötvenpercesek voltak az órák).
Már a szünetben lement hozzá a térképfelelős, a krétafelelős és a táblafelelős, felhozták a térképeket és a krétákat, a táblafelelős a megbeszélés szerint aztán felrajzolta az adott birodalmak, országok, határait, városait, vagy éppen folyóit, hegyeit mind a három egymás előtt le- és felhúzható táblára, és pontban csöngetéskor Takács tanár úr már ott viharzott a folyosón, jött lobogó fehér köpenyében, sietős léptekkel, és még szólt a csengő, amikor ő már behúzta maga után az ajtót.
Tüstént hozzákezdett az órához, a meséléshez; lenyűgözve néztük az egyszemélyes előadást, amint el is játszotta, hogy hogyan lopóztak be az orgyilkos fiatalemberek a görög zsarnokhoz (egyikük női ruhában, köpenyük alá rejtve a kést), vagy hallgattuk a passzát szélrendszerről szóló, folyamatos színes rajzolással kísért, izgalmas előadást. (Akik Takácshoz jártunk, azóta is mintha többet tudnánk földrajzból és történelemből, akármerre kanyarodott életutunk, mint felnőtt környezetünk.)
Könyvet nem használtunk (bár könyvet használni kötelező lett volna).
Sima lapú füzeteink voltak, és ebbe írtuk és rajzoltuk be színessel mindazt, amit Takács a táblára felírt és rajzolt.
Bármikor közbe lehetett szólni, lehetett kérdezni. Egy idő után meg is állt a magyarázatban, hátraszaladt az osztályban, onnan nézte a táblát, és ha nem volt kérdés, ő kérdezett minket, míg megindult a beszélgetés.
Két-három hetenként, amint beviharzott a szokásos lendülettel, felkiáltott: – Kis papírt elő! Röpdolgozat! (Röpdolgozatot íratni tilos volt!)
Tizenöt perc alatt megválaszoltunk tíz-tizenkét kérdést, és máris mentünk tovább. (Akinek rossz lett a dolgozata, bármikor elmehetett Takácshoz “felelni”, javítani. Az internátusban lakott egy kis tanári szobában, mert ő volt az internátusi nevelők egyike is.)
Az órák légkörét soha nem mérgezte meg a felelések körüli szorongás, és nem vette el az időt a sok érdekes látni- és hallanivalótól. Szinte észrevétlenül – és könnyen! – készült mindenki, hiszen az órán nem lehetett nem figyelni, és a füzet rajzai és címszavai sokatmondóak és megjegyezhetőek voltak – színes ábrák, szavak és számszerű adatok a fehér papíron. “Kevés” volt a tanulnivaló és mégis sokat – nagyon sokat! – tudtunk. A bármikor lecsapó röpdolgozat senkit sem ért váratlanul, mert mindegy volt, hogy mikor jön, nem kellett – és nem is lehetett – rá külön készülni, felkészülni. Az volt az érzésünk, hogy a történelemmel és a földrajzzal otthon úgyszólván “nincs dolgunk”, és mégis, ezekből a tárgyakból tudtuk talán a legtöbbet. Nem megtanultuk, hanem átéltük az eseményeket, a tájakat, melyekről szó volt, az afrikai Kilimandzsáró havát – hó Afrikában! – vagy Hannibál elefántjainak vonulását az Alpok hágóin…
Máig azt gondolom, hogy a jó iskola nem ró terhet a családra! Maga intézi el ügyeit a diákokkal. Mert a jó iskolarendszerben nem vágja el magát a diák azzal, hogy időnként – a kamaszkorban esetleg hosszú hónapokig, netán egy-két évig – “nem hozza a formáját”, netán lustának vagy figyelmetlennek mutatkozik, rosszul szerepel. A jó iskolának türelme van kivárni a gyerek meg-megújuló érdeklődésének fellobbanását (mert tudja, hogy ha ő nem tesz ellene, akkor ez törvényszerűen mindig újra bekövetkezik). És serkenti is ezt a fellobbanást, például drámajátékkal, színházi előadással – egyszóval: művészetekkel (vagy a természettudományok és a technika világában cselekvéssel, kísérletekkel). A jó iskola élményt (és ezzel örömöt) ad a gyereknek az ön- és világmegismerés folyamatában, nem a szorongást kelti fel, hanem az érdeklődést, nem bunkóz le kudarcokkal, hanem a legkülönbözőbb cselekvésekben elérhető sikerekkel erősít.
Olyan szerencsém volt, hogy átélhettem: gyerekeimnek is voltak – és vannak – nagyszerű tanáraik. Az ő nevüket most nem említem, nem hálátlanságból, hanem mert ez itt most a régmúlt időkre – a régi magyar iskola nagy és személyes hagyományaira – való visszaemlékezés helye volt, a földi létkörből már – igaz, hogy nem is olyan nagyon régen – eltávozott Takács tanár úr ürügyén.
(A témát következő számunkban folytatjuk.)