Nyári gondolatok – gyerekeinkrõl és iskoláinkról

Dr. Vekerdy Tamás | 2003. Szeptember 03.
Utolsó nyári elmélkedésünkhöz értünk, elkezdõdött újra az iskola. Augusztus 20-i ünnepi számunkban egy kitûnõ egykori tanár, Takács tanár úr módszereit villantva fel, már beszéltem arról, hogy az én eszményeimben élõ iskola nem mérgezi a család életét, maga oldja meg – mindenkor a gyerek bevonásával – a felmerülõ nehézségeket.




(Tudom: ez azért azt is feltételezné, hogy a család működjön, mint család és biztosítsa azt, amit csak ő adhat meg a gyereknek, a nyugodt és stabil érzelmi hátteret.)

Jó lenne tehát, hogyha ami ott, az iskolában történik, az az iskola és a gyerek dolga lenne. – A jó iskolák Magyarországon mindig is ilyenek voltak, így működtek, és ma is vannak ilyen iskoláink.

Most, az iskolaév kezdetére várva, elsősorban arra inteném a szülőket, nehogy már két malomkő közé fogjuk a gyerekeket, nehogy az iskolában és esetleg a napköziben (vagy az egész-naposban) töltött órák után otthon is az egyetlen téma az iskola és a házi feladat legyen. Tudnunk kell: ez se a tanulni valónak, se a gyerek fejlődésének nem válik hasznára, hanem egyenesen kárára van.

Azt is mondhatnám, hogy cinkosságra buzdítom a szülőket. Igen, cinkosságra, és ami biztosan még felháborítóbb, az iskola ellenében, addig, amíg az iskola olyan, hogy szorongatja és kudarcokba hajszolja a gyereket, addig, amíg az iskola nem tudja, hogy a szünet arra való, hogy a gyerek másfelé fordítsa a figyelmét, mert az iskolában tanultaknak is ez használ igazán (ebben a másfelé fordulásban, ebben a pihenésben érik képességgé a felhalmozott tudás). Ilyen értelemben” „szünet” kellene, hogy legyen a nap második fele, a hétvége és az őszi, téli, tavaszi és nyári vakációk ideje.

Mióta ezt a sorozatot írom, névtelen levelek arra intenek, hogy a gyerekek munkája nem sok, hanem kevés. Viszont névvel és címmel aláírt levelek az időnként elviselhetetlen „követelményekről” (valójában ál-teljesítményt igénylő ál-követelményekről) számolnak be.

Ezekből a címmel-névvel aláírt levelekből most egy harmadikos kislányét idézem ide, aki pontos levelet írt arról, mit adott fel nyárra a tanító néni.

„… matekból a tankönyvet befejezni, 100 összeadást, 100 kivonást, 100 szorzást, 100 osztást elvégezni, 1 munkafüzetet kitölteni. Olvasásból a Tüskevárat, és A kis herceget kell kiolvasni, a nyaralásaimról naplót vezetni, de hát még csak harmadikos vagyok! Mindig ez van, hétvégére is 2 oldal matek feladat, és még olvasni, meg a nyelvtant leírni. Szerintem ez eléggé sok, tavaszi, nyári, téli, őszi, pünkösdi, húsvéti és a többi ünnepre és szünetre is tanulhatok és csinálhatom a házit. Ez az én pechem! Nem csinálhatok ellene semmit, és még hogyha szólok, még 2 oldalt ad fel a tanító néni. Mit csinálhatok ellene, vissza tetszik válaszolni?”

Kedves Zsuzska, csak a szüleidet bíztathatom: írják meg a tanító néninek, hogy ők „nem engedték”, hogy megcsináld ezt a sok leckét, ők mondták, hogy a szünet pihenésre való. (Tudom, hogy milyen kínos szülőként konfliktusba keveredni a tanító nénivel, az iskolával, mert sokszor jogosan félünk attól, hogy ezért is csak a gyereken csattan az ostor. Ezért hát keressük a kompromisszumot; ne szálljunk szembe, ha nem lehet, de mentsük ki a gyereket, szorongatott helyzetéből valamiféle igazolással, hogy nem volt módja a családi programok, elfoglaltságok miatt mindezt megoldani…)

Világosan kell látnunk, hogy egy olyan – a magyar nevelési és iskolai hagyományokat megcsúfoló – 40-60 éves, elrontott iskolarendszer örökösei vagyunk, amelyiknek fő célkitűzése nem a gyerekek fejlesztése, lehetőségeik kibontakoztatása volt, (nem öntudatos, autonóm, belső vezérlésű állampolgárokat akart nevelni), hanem különböző ideológiák követelményeihez akarta szabni a tananyag és az iskola eszközeivel is a gyereket (külső parancsoknak jól engedelmeskedő alattvalókat akart idomítani). Ezért van szükség változásokra, ezért van szükség a magyar nevelés – és iskola – öntudatra és szabadságra nevelő hagyományainak felelevenítésére.

Gróf Széchenyi István döblingi hagyatékában hosszan elemzi a Bach-rendszer óriási tananyagot görgető „szigorú” iskoláját, és ezt írja: a táplálkozás haszna sem azon múlik, hogy mennyit pakolunk a gyomrunkba, hanem, hogy mennyit asszimilálunk a felvett táplálékból, mennyi válik azonossá velünk, mennyi lesz vérünkké belőle. „A pedantice beparancsolt, bevert tudomány” a fejbe bevert tudomány – mondja Széchenyi – egyfajta állandó lelki hányingert okoz; az egészséges ember védekezik ellene! Minél többet és sokfélébbet kényszerítenek, kelepcéznek a gyerek fejébe „annál zavarosabb lesz veleje, míg végre a tudós szamarak piedestáljára emeltetik…” A legszigorúbb és legigazságosabb vizsgák „sem mérhetik valódilag valakinek igazi tudását, és még kevésbé hasznavehetőségét”. Jó emlékezet, jó beszélőke, egy kis lélekjelenlét és magamutogató szemtelenség – és az ilyen növendék biztos, hogy kitűnően fog vizsgázni (és felelni). Az azonban, kinek fő lelki tulajdona a higgadt ítélő tehetség, és aki ugyan mélyen, de lassan gondolkozik, az le fog maradni mindezekben a vizsgákban, jóllehet az ilyen ember intelligenciájának súlya csak mázsákkal volna mérhető, míg a remekül vizsgázóé esetleg csak fél kilóra-kilóra rúg. Nem a huszadik életév előtt kell „sokat” tanulni, hanem ezt követőleg – mondja a zseniális gróf (megegyezően a világ ma is jól működő iskolarendszereivel).

(Következő számunktól Vekerdy Tamás ismét olvasók leveleire válaszol.)
Exit mobile version