Ha magadra veszed …

Hulej Emese | 2003. Szeptember 17.
Éva barátnõm dühös volt, de én riadalmat és szomorúságot is hallottam a hangjában. Azt mesélte el a telefonban, hogy a lánya három nap után fogta magát és hazajött a gólyatáborból. Elege lett.




Pedig mennyit tanult ez a gyerek, hogy felvegyék az egyetemre! Járt előkészítőre, nyelvvizsgázott, idegeskedett, tudta, nagy a tét, hiszen őt az édesanyja egyedül neveli. Az, hogy felvették, neki, nekik még többet jelentett talán, mint másnak.

Érthető hát, hogy büszke volt és lelkes, várakozással telve indult a táborba. Aztán megérkezett és a kezébe nyomtak egy pólót meg – egy óvszert. Éva már az első kurta kis telefonbeszélgetésük után sejtette, hogy valami nincs rendben, de az ivászatot, a pornográfia határát súroló „játékokat”, melyek csúcspontjaként az egyetemistáknak ruhadarabjaik zömét le kellett dobálniuk, csak itthon tudta meg.

Azt hittem egyedi eset, de kérdezősködni kezdtem, és olyan történeteket hallottam idei gólyatáborokról, hogy azok jó részét elmondani sem szeretném senkinek, nemhogy leírni sokaknak. Valami kérdést kellene feltenni, aztán frappánsan megválaszolni, de egyszerűen csak rémült vagyok. Egyfelől attól, amit megtudtam, másfelől meg, mert néhány ismerősömnek elpanaszoltam a történteket, és kiderült, van, aki egyáltalán nem tartja súlyosnak a dolgot. Hadd tombolják ki magukat a gyerekek, mondta egyikük, ma már nagyobb a szabadság(!), az meg, hogy óvszert kapnak, csak jó, legalább nem lesz baj belőle.

Hát szerintem igenis nagy a baj! Óriási! Nagy a baj, ha természetesnek vesszük, hogy a tizennyolc, húsz vagy akárhány éves emberek, ha öt napot együtt töltenek addig vadidegen kortársaikkal, magától értetődő természetességgel szexuális kapcsolatba lépnek valamelyikükkel. Nagy a baj, ha a megfelelni akaró frissen felvett diákoknak ez az első élményük az egyetemről vagy a főiskoláról, ez az a közös pont, ahol egymásra kell találniuk.

Valami hasonlóra jutottam nyáron Füreden. Amíg a gyerek kölcsönzött elektromos rolleren száguldozott a sétány melletti bicikliúton, én ücsörögtem a padon. Mértem a részidőket és figyeltem a sétálókat. Először nem is tudtam, mi zavar, aztán rájöttem: nem láttam szinte egy rendesen öltözött nőt sem. Családanyák kisgyerekekkel, nagyobbakkal, fiatal és még fiatalabb lányok jöttek semmit sem takaró feszes sortokban, melltartó szerű felsőrészekben, tetoválva (legalább öt tetováló szalont láttam a strandhoz vezető úton). Látszott, készültek az estére, ki voltak festve, nevetgéltek, andalogtak. De ezek az ócska kis göncök…!

Hát nincs ezeknek a nőknek egy rendes ruhájuk?! Nyári ruha, valami lenge kis anyagból, amibe olyan lágyan tud belekapni a szél? Eljátszik vele, meglobogtatja, finoman megcibálja, néha felduzzasztja, mint egy vitorlát, de csak azért, hogy a következő pillanatban rásimíthassa a testre, megrajzolva annak vonalát. Az ember egy ilyen ruhában maga is ugyanolyan könnyű és játékos lesz, mint a szél.

Hová lettek a ruhák, a játékok, a romantika, az ígéret, ha már egy nyári estére sem kívánkoznak elő? Miért gondolják a nők, hogy mindent, ami van, meg kell mutatni, ócska ám fényes anyagokban járni, semmit sem sejtetni, annál többet láttatni?

Sajnos tudom a választ. Ha a világ durvul, először mindig ezek a finomságok tűnnek el. Nyári estékről a finom vonalú női ruhák és a férfiak hosszú nadrágja. A működő jegyautomaták, az utcák rendje, az értelmes műsorok és az értelmes emberek a tévéből. A tartás és a tartósság. A jó ízlés, a tapintat, a szemérem. Az a törekvés, hogy vagyok amilyen vagyok, de jó lenne még jobb lenni. Persze, elég egy kis idő és mindig rátalálok az igazi válaszra: nem, a világ nem ilyen, csak az ócska dolgok valahogy mindig „többen vannak”, jobban látszanak. A lényeg úgyis az, hogy én jövőre is a piros ruhámban (na jó, esetleg a kék pöttyösben) ülök majd a Balaton partján, és élvezem, ahogy a szél megcibálja játékosan.

Éva lánya pedig elég erős volt ahhoz, hogy azt tudja mondani: nem. És tudom, nemcsak ketten vagyunk ilyenek.
Exit mobile version